Politikai hócsata

Ha minden igaz, akkor 1962-ben volt utoljára olyan ítéletidő március idusán, mint néhány napja a nemzeti ünnepen. Az Esti Hírlap korabeli beszámolója szerint hóvihar, heves szél és mínusz 5 fokos hideg tette próbára az embereket. Ennek éppen 51 éve, olyan időtávlat, amely megengedi, hogy nagyvonalúan azt mondjuk, emberemlékezet óta nem látott időjárás köszöntött be. Egy biztos: a szokatlan időjárás kizökkentette politikusainkat a jól megszokott március 15-i ünnepi kommunikációs sémákból. A 100 kilométeres szél pillanatok alatt elsöpörte a hetekig épített ünnepi megmozdulásokat és kommunikációs stratégiákat, egyúttal rávilágított arra, hogy a politika szereplői milyen gyorsan ismerik fel az új helyzetet, és hogyan próbálják meg kiaknázni.

Okkal kérdezték tőlem sokan, kinek használtak és kinek ártottak az elmúlt napok eseményei. Vajon nyert-e a kormány azzal, hogy elmaradtak az ellenzéki megemlékezésen elhangzó kormányellenes beszédek? Hogyan kommunikálta a kormány és az ellenzék a váratlan szituációt, és hogyan hatottak az események a politikai versenyre?

Vitathatatlan, hogy a március 15-i rendezvények elmaradása az ellenzéket hozta hátrányos helyzetbe. Értékes megjelenési felületet veszített el: nem volt lehetősége kritizálni a kormányt, és elmaradt az ünnepeken szokásos utcai erődemonstrációs verseny. Még ha sokan túlértékelik is az ilyenkor szokásosan elhangzó beszédek jelentőségét, ez érzékeny veszteség az egymással is vetélkedő ellenzéki pártoknak. Érthető, hogy az elmaradt megjelenési lehetőség miatt az ellenzék kommunikációs gépezete hamarabb lendült mozgásba, és ügyesen látta meg, hogy a kormányoldal és a Brüsszelben tárgyaló miniszterelnök energiáit még javában a rezsicsökkentési harc köti le.

A vihar keltette káosz kommunikálásában az ellenzék lépéselőnyre tett szert, és kíméletlenül felhasználta a helyzetet, hogy minden egyes hóba ragadt autóért a kormányt és személyesen a kormányfőt tegye felelőssé. Ebben a pillanatban a kormányoldal politikai ösztönei is bekapcsoltak, és a hazasiető miniszterelnök, hóna alatt a katasztrófavédelmi szervek vezetőivel, személyesen vette át az irányítást. Innentől már a kormányoldal klasszikus válságkommunikációt folytatott, kihasználva a mindenkori kormány helyzeti előnyét, hogy cselekvőképes és egyedül ő képes segíteni a bajba jutott embereken.

A kormányfő maximálisan ki is aknázta az ebben rejlő lehetőséget, és bemutatta a katasztrófahelyzetekben szokásos kellékeket: személyes jelenlét a bajba jutott térségben, katonásan kiosztott utasítások, feladat-számonkérés és az emberi oldal felmutatása. Ha valaki azt gondolná, hogy mindez amolyan politikai 1x1, az bizony téved. 2002-ben például Medgyessy Péter frissen megválasztott miniszterelnök az évszázad árvizének levonulásakor sem szakította meg kubai nyaralását, vagy eszünkbe juthat a Katrina hurrikán utáni káosz az Egyesült Államokban, amikor a kormányzat sem az evakuálás, sem a mentés terén nem jeleskedett.

Ezúttal az ellenzék ügyesen látta meg a lehetőséget, hogy a szokatlan időjárási helyzetet a kormány ellen fordíthatja, de ez a kísérlet a kormányzat gyors reakciója miatt, egyelőre úgy tűnik, döntetlennel zárult. Legalábbis ami a kommunikációt illeti.

Lánczi Tamás