Who Is at Fault in Ukraine? - Foreign Affairs Brain Trust Weighs In;

Foreign Affairs, November/December 2014;

A Századvég Ötletműhely korábban ismertette John J. Mearsheimernek, a ChicagoUniversity professzorának a Foreign Affairs folyóiratban megjelent, erősen provokatív cikkét, amelyben a nyugati hatalmak felelősségét firtatta az ukrán válság kialakulása kapcsán. A cikk nem maradt válasz nélkül, Michael McFaul, a Stanford University politológia professzora és az USA volt oroszországi nagykövete, valamint Stephen Sestanovich, a Columbia University nemzetközi tanulmányok professzora és a volt szovjet országokért felelős különleges megbízatású amerikai nagykövet reagált Mearsheimer állításaira, erős kritizálva Mearsheimert. A Foreign Affairs folyóirat ezért úgy döntött, hogy szavazásra bocsátja a kérdést. Összesen mintegy 29 külpolitikai szakértőt kérdeztek meg arról, hogy szerintük a Nyugat a NATO és az EU bővítéssel provokálta-e az orosz agressziót. A megkérdezett szakértők többsége, mintegy 18 személy egyáltalán vagy inkább nem értett egyet az állítással, míg mindössze 9-en értettek teljesen vagy inkább egyet azzal, hogy elsősorban a Nyugat provokációja okozta a válságot. Mearsheimer viszont külön válaszcikket is megfogalmazott a kritikákra, így egy karakteres vita alakult ki a Foreign Affairs hasábjain.

A Foreign Affairs szakértőinek véleménye

A legtöbb megkérdezett szakértő egyetért McFaul és Sestanovich álláspontjával abban a kérdésben, hogy érdemes az orosz belpolitikai eseményeket is figyelembe venni az ukrán válság értékelésénél. Ahogyan Leon Aron, az American Enterprise Institute amerikai konzervatív think-tank Oroszország-szakértője is kiemeli, nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy 2011-ben és 2012-ben komoly rezsimellenes tüntetések törtek ki Oroszország több mint 80 városában, amelynek köszönhetően a Putyin-kormány erősített autoriter politikáján. Így az ukrán válság valóban tűnhet egyfajta elterelő lépésnek, amellyel az orosz kormányzat egyrészt igyekezett alátámasztani saját politikai legitimitását, másrészt pedig igyekezett elvonni a figyelmet az ország belpolitikai feszültségeiről.

Szintén érdekesség, hogy a szakértők többsége egyetért abban – függetlenül attól, hogy a Nyugat vagy a Kelet hibájának tartja-e a konfliktust –, hogy a lehetséges NATO-bővítés csak olaj volt a tűzre a térségben. Kiemelik azonban, hogy a konfliktus NATO vagy EU bővítése nélkül is bármikor kirobbanhatott volna. Néhány szakértő arra is felhívja a figyelmet, hogy a válság esetleg elkerülhető lett volna, ha Oroszország nagyobb beleszólást kap a nyugati intézményrendszerek alakulásába. Nikolas K. Gvosdev orosz származású biztonságpolitikai szakértő például felhívja a figyelmet arra, hogy Oroszországgal erősebb NATO együttműködést kellett volna kialakítani a régióban, hogy kevésbé érezze fenyegetve magát a szervezettől. Sőt, a szakértő szerint akár vétójogot is lehetet volna adni Oroszországnak új NATO tagországok felvételénél.

Végezetül érdemes kiemelnünk, hogy a szakértők egy része megjegyzi, hogy ha Oroszország valóban a szomszédságában zajló NATO és EU bővítésekre reagálva robbantotta ki a válságot, akkor ez korábban miért nem történt meg a balti államok NATO és EU csatlakozásakor. Ehhez kapcsolódik Masha Gessen orosz származású újságíró felvetése is, aki felteszi azt a kérdést, hogy vajon Oroszország Finnország lehetséges NATO tagságára is hasonlóan reagálna-e? Vajon ebben az esetben is lerohanta volna-e Finnország egy részét és vajon a Nyugat ugyanúgy „csak” szankciókkal és nem konkrét katonai lépésekkel reagált volna?  Az újságírónő szerint nincs különbség Finnország és Ukrajna között, és minden országnak szuverén joga megválasztani, hogy mely szövetségi rendszerhez csatlakozik.

Mearsheimer válasza – A NATO bővítés nem a krízis egyedüli oka, de fontos tényező

John J. Mearsheimer szerint nem meglepő, hogy McFaul és Sestanovich nem értenek egyet elemzésével, hiszen mindketten aktívan közreműködtek annak a helytelen külpolitikának az alakításában, amely végül az ukrán válsághoz vezetett. Véleménye szerint a szerzők eltorzítják fő érvét, ugyanis ő sosem állította, hogy egyedül a NATO-bővítés okozta volna a válságot. Fontos szerepe volt még a NATO-bővítéssel együtt járó EU bővítési kísérletnek és a Nyugat által erőltetett demokráciaterjesztésnek is. A szakértő szerint egyértelmű, hogy nem közvetlenül a NATO-bővítés okozta a konfliktust, hanem az európai társulási szerződés és a februári puccs, de a kapcsolatok elmérgesítésében nagy szerepet játszott Ukrajna lehetséges NATO tagsága is.

Mearsheimer szintén kiemeli, hogy McFaul és Sestanovich állításai ellenére Ukrajna és Grúzia NATO-tagsága 2008 után nem került le a napirendről, amit tovább erősít, hogy egyetlen nyugati vezető sem kérdőjelezte meg nyíltan ennek lehetőségét. Bár elismeri, hogy néhány NATO-tagország valóban szkeptikus nyilatkozatokat adott ki, azonban véleménye szerint a szerzők megfeledkeznek arról a tényről, hogy az ukrán NATO-tagság legnagyobb pártfogója pontosan az Egyesült Államok volt.  Szintén kiemeli, hogy az EU-ukrán társulási szerződés nem egyszerű szabadkereskedelmi egyezmény volt, hiszen voltak biztonságpolitikai dimenziói is. Például a szerződésben megjelent, hogy a felek rendszeresen összehangolják kül- és biztonságpolitikájukat azzal a céllal, hogy Ukrajna nagyobb szerepet vállaljon az európai biztonsági körzetben. A szerződés így könnyen tekinthető a NATO-tagság előszobájának, és Oroszország valóban jogosan érezhette úgy, hogy Ukrajna NATO taggá válása reális szcenárió a jövőben.

A szakértő szerint az orosz fél motivációja elsősorban a félelem volt attól, hogy egy nyugati szövetséges kerül közvetlen szomszédságukba. Véleménye szerint a nagyhatalmak mindig érzékenyen reagálnak a szomszédságukban bekövetkező hatalmai változásokra. Az Egyesült Államok ezért alkotta meg a Monroe-elvet és Kennedy elnök is ezért kockáztatta az atomháborút a kubai rakétaválság idején. Az Egyesült Államok vezetése ezt a félelmet nem tudta vagy nem akarta figyelembe venni, ez vezetett a konfliktus kirobbanásához.

Mearsheimer továbbra is kiáll korábbi álláspontja mellett, miszerint a kelet-európai NATO-bővítés stratégiailag indokolatlan volt. Véleménye szerint Oroszország sem a ’90-es években, sem ma nem olyan erős hatalom, hogy amerikai szövetségesek védőhálójával kellene sakkban tartani. A NATO-bővítéseknek a régióban ezért véleménye szerint nem is elsősorban katonai vagy stratégiai célja volt, hanem a demokráciaterjesztés. Az amerikai vezetés őszintén hitt abban, hogy a NATO-bővítés a régió stabilitását és demokratizálódását vonja maga után, és így az akár Oroszország érdekeit is szolgálhatja. Mearsheimer szerint azonban az ukrán válság jól mutatja, hogy ez a stratégia nem vált be.

Az enyhülési periódusok a nyugattól, és nem az orosz belpolitikától függnek

Mearsheimer azt sem tagadja, hogy voltak enyhülési periódusok az orosz-amerikai kapcsolatokban. Véleménye szerint azonban valójában nem az orosz, hanem mindig az amerikai belpolitikai változások álltak a kapcsolatok normalizálása mögött.  Medvegyev ugyanis mindenben támogatja Putyint, és a 2008-as grúz válság idején is ő volt az elnök. A jelenlegi ukrán beavatkozás során is végig támogatta Putyin politikáját, sőt, volt olyan is, hogy erősebb fellépést sürgetett az elnöknél. Ezért Mearsheimer szerint semmilyen bizonyíték sincs arra, hogy Medvegyev elnöksége alatt nem törhetett volna ki a válság. Az enyhülés oka tehát Mearsheimer szerint mindig a Nyugat politikájában keresendő. Véleménye szerint, amikor a nyugat felismeri és figyelembe veszi az oroszok alapvető stratégiai érdekeit, akkor megfigyelhető, hogy az orosz fél is nagyobb hajlandóságot mutat az együttműködésre. A szerző szerint ilyen esemény volt, amikor Obama-elnök 2009-ben lemondott a lengyelországi és csehországi rakétavédelmi rendszer telepítéséről, amelyet az oroszok komoly gesztusként értékeltek, és amely elindította a 2012-ig tartó enyhülési folyamatot.

A februári puccs

A valódi krízist Mearsheimer szerint a február 22-ei puccs indította el, amelyben McFaul és Sestanovich állításaival szemben úgy gondolja, fontos szerepet játszott az Egyesült Államok is.  Az esemény a szerző szerint puccsként értelmezhető, hiszen az ellenzék egy része nem fogadta el a február 21-ei egyezményt, és fegyveres erővel február 22-én elfoglalták az ukrán parlamentet. Még aznap a közjogi fellelőségre vonás alkotmányjogi normáit sértve tartottak szavazást az elnök menesztéséről, így nem meglepő, hogy Janukovics saját életét félte elmenekült az országból. Az Egyesült Államok ráadásul bizonyíthatóan bátorította az ellenzéket, például Victoria Nuland, az Egyesült Államok Európai és Eurázsiai Ügyekért Felelős Helyettes Államtitkára is részt vett a kijevi tüntetéseken.

A fentiek fényében Putyin nem csak attól félhetett, hogy szomszédságában egy nyugatbarát állam alakul, hanem attól is, hogy az Egyesült Államok az ő eltávolítását is tervezi. Ezt tovább erősíthették az olyan nyilatkozatok is, mint például Carl Gershman, az amerikai National Endowment for Democracy elnevezésű NGO elnökének 2013 szeptemberében tett nyilatkozata, amelyben azt állította, hogy Ukrajna közeledése Európához előbb vagy utóbb Putyin bukásához és Oroszország demokratizálódáshoz fog vezetni. Mearsheimer szerint az Egyesült Államok vezetői sem engednék, hogy egy idegen ország képviselői beleavatkozzanak más országok politikai rendszerébe.

Hogyan tovább?

Mearsheimer szerint nehéz megjósolni a konfliktus kimenetelét, de azt szinte biztosnak látja, hogy Putyin elérte elsődleges célját: Ukrajna nem lesz a Nyugat bástyája a régióban. A szerző azonban azt sem tagadja, hogy mindezért Oroszország komoly árat fog fizetni gazdaságilag, és nemzetközi megítélése is komoly csorbát szenved. Véleménye szerint a Nyugat megfelelő gesztusokkal még normalizálhatja a konfliktus. Végül kiemeli, hogy a konfliktus legnagyobb vesztese kétségtelenül az ukrán nép lesz, akiknek országa – pontosan a McFaul és Sestanovich által támogatott politikának köszönhetően – könnyen lehet, hogy szétszakad.