Sergiy Gerasymchuk: Visegrad group’s solidarity in 2004–2014: tested by Ukrainian crisis,

International Issues & Slovak Foreign Policy Affairs, Vol. XXIII, No. 1-2/2014, p. 42––54.

A visegrádi csoport 1991-es alapítása óta jelentős változásokon ment keresztül és olyan sikereket ért el, amelyek nem kevésbé kiemelkedőek, mint a balti térség államainak sikerei – állapítja meg Sergiy Gerasymchuk ukrán akadémikus. Mi több, a V4 sikerei azért is értékelendőek, mert a csoport saját magára hagyatkozhatott csak, leszámítva a limitált amerikai támogatást főként a NATO-val kapcsolatos ügyekben – míg például a Balti államok a Skandináv térség támogatását is élvezhették. A V4 államai tehát majd 25 év alatt EU-tagokká, NATO-tagokká váltak, valamint a V4 keretein belül olyan együttműködési mechanizmusokat hoztak létre, amelyek segítségével erősítették a V4-es identitást, az együttműködést és a közös tapasztalatok felhasználást.

A V4-es tapasztalok értékelése

A szerző a V4-es országok 1991 és 2014 közti fejlődésének vizsgálata során két kimagaslóan sikeres évet emel ki:

• 1999-ben három Visegrádi ország csatlakozott a NATO-hoz,

• 2004-ben mind a 4 ország csatlakozott az EU-hoz, Szlovákia pedig NATO-tagállammá vált.

2004 azonban a kihívások éve is volt, mivel az EU-s csatlakozással a V4 elérte fő célkitűzését, így az országoknak döntést kellett hozniuk a V4 jövőjéről, illetve arról, hogy továbbra is együttműködnek-e a V4 keretein belül, vagy új koalíciók létrehozására koncentrálnak, elsősorban az EU-n belül. Annak ellenére, hogy a V4 intézményesítése rendkívül alacsony volt, a négyek mégis úgy döntöttek, továbbra is fenntartják az együttműködést. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy 2004-ben az EU egy mérsékelt külpolitikai válságban volt. A bővítést többen a külpolitika helyettesítőjeként értelmezték. A 2004-es bővítés után azonban az EU befogadóképességének kapacitása majdnem elérte a határt, így az EU a további bővítés helyett a szomszédos államokkal való kapcsolat javítására koncentrált az elkövetkező években.

A keleti partnerség program lehetőséget jelentett a V4 számára az országok földrajzi közelsége, a keleti szomszédokhoz való kötődésük, valamint az Ukrajnával és Fehéroroszországgal való tradicionálisan szoros kapcsolataik miatt. A V4-nek lehetősége nyílt arra, hogy átformálja az EU szomszédságpolitikáját, és abban vezetőként vegyen részt, sőt a kiemelt szerep által az országok olyan jelentős eszközökhöz jutottak, mint az EU-s források, amelyeket határokon átnyúló programok szervezésére használtak fel.

A szerző szerint azonban, a szomszédságpolitika nem vette figyelembe, hogy a keleti határ mentén fekvő országok egy olyan hatalommal szomszédosak, amely továbbra is saját érdekszférájának részeiként kezeli őket. Oroszország és Fehéroroszország továbbra is hidegháborús tünetektől szenvedett, így a „hard power” és az EU által alkalmazott „soft power” szembekerült egymással. Az ellentétet és a határozottan kialakuló versenyt talán leginkább a Narancsos Forradalom szemléltette. A felkelést a 2004-es választási csalások robbantották ki. A felkelők a nyugat párti ellenzéki jelöltet,  Viktor Juscsenkót, míg Oroszország Viktor Janukovicsot támogatta. Nem meglepő, hogy az EU és a V4 a nyugat párti vezető felé húzott. Ez volt a V4 első érettségi tesztje. A V4-eknek nemcsak az EU-val és Oroszországgal való gazdasági és politikai kapcsolataikat figyelembe véve kellett megfogalmazniuk saját külpolitikai üzeneteiket, hanem a Moszkva−Brüsszel tárgyalások irányítása is az ő feladatuk volt. Annak ellenére, hogy az V4-országok felkeléssel kapcsolatos közös nyilatkozata kis késéssel jött csak ki, a V4-ek kifejezték, hogy támogatják Ukrajna demokratikus átalakulását, de a helyzet megoldásánál nagy figyelmet fordítanak az EU−orosz kapcsolatokra is. Mind a V4, mind az EU a bilaterális kapcsolatok prizmáján keresztül szemlélve úgy gondolta, hogy egy racionális „win-win” hozzáállás sikeres lehet Moszkvával szemben, ez azonban nem vált be, mivel – a szerző szerint – Moszkva realista külpolitikája megtorlást követelt, és egy konfliktusokkal teli időszak vette kezdetét. Így 2004 után, mind az EU, mind a V4 előtt komoly feladat állt, az új realitáshoz való alkalmazkodás.

Juscsenko győzelme azonban bizonyította, hogy az európai orientáció programja és a demokratizáció sikeres volt. A V4 számos bilaterális programot menedzselt és fejlesztette az EU−Ukrajna kapcsolatokat, amelyek sikeresek voltak ugyan, de az orosz függés miatt meg kellett tanulniuk, hogyha Ukrajnáról van szó, a fenntartható fejlődés, a jó kormányzás és demokrata értékek hirdetésén nyugvó szofisztikált programok kezdeményezése nem elégséges, hiszen az ellenérdekelt Oroszország szempontjait is figyelembe kell venni.

2004 után Oroszország taktikát váltott, elkezdte exportálni politikai és gazdasági befolyásának imázsát, „változásellenes” ideológiát, „saját” agytrösztjeit és technológiáit támogatta. 2008-ban a NATO tagfelvételi vita után fegyveres erőkkel belépett Grúzia területére, demonstrálva ezzel, hogy a térség továbbra is saját érdekszférájába tartozik. Habár az orosz „hard power” közvetlenül nem veszélyeztette a kelet-közép-európai országokat, egy forrongó szomszédság továbbra is aggasztotta a V4-eket. Ebben az időben a V4-ek nem bocsátottak ki közös nyilatkozatot a grúziai háborúval kapcsolatban sem. Moszkva taktikája az volt, hogy az EU-t és a V4-es térséget nem entitásként szólította meg, hanem egyes országokban épített ki erősebb kapcsolatokat, ezzel is bontva a kohéziót. A szerző szerint a 2008-as év – a gazdasági válság okozta problémákkal együtt – fennállása során a második legnagyobb kihívást jelentette szervezet számára.

2014: egy sikeresebb V4

Ezek a nehéz időszakok azonban jobban felkészítették a V4-et a 2013−2014-es ukrajnai válságra. A V4-ek már december 13-án, az erőszakos összecsapások előtt, kiadtak egy közös nyilatkozatot, amelyben békés párbeszédre szólították fel a feleket, és hangsúlyozták Ukrajna választási jogának tiszteletben tartását. Kiemelkedő volt Lengyelország és Csehország munkássága. Az előbbi tradicionális oroszellenes taktikáját követve állt ki Ukrajna mellett, míg az utóbbi emberjogi kérdésekre fókuszált leginkább és biztosított menekültjogot az Ukrajnát elhagyni kényszerülőknek. Tehát a négy ország között nem volt teljesen koherens együttműködés, az viszont nyilvánvaló, hogy az erőszakosabb tettekre, a négyek sokkal egységesebben reagáltak, és így volt ez a Krím-félsziget beolvasztásánál is.

A V4 mára egy olyan taktikát fogadott el, amely szerint erősen érvel az illegitim tettek ellen, harmóniában az EU álláspontjával, de figyelembe véve a V4−Oroszország kapcsolatokat is, így általános kérdésekben mérsékelt álláspontot foglalt. A probléma a szerző szerint az, hogy az elhúzódó és fokozatosan eszkalálódó válsággal kapcsolatban egyre kevesebb lehetőség nyílik manőverezésre, vagyis az EU- és az orosz érdekek közti lavírozásra. Így egyre nagyobb kihívást jelent a térség számára, az egységes visszafogott, de ha kell, elítélő nyilatkozatok megfogalmazása. A V4-ek továbbra is egységesen nyilvánulnak meg Oroszországgal szemben, viszont a nemzeti kormányok esetében fenntartják a visszafogottabb hangvétel opcióját.

Javaslatok egy erősebb V4-re

A szerző szerint az egyetlen lehetőség az orosz bomlasztó politika kijátszására, ha a V4 a demokratizáció, a „soft security”, a jó kormányzás és a „hard security” kombinációját alkalmazza, hiszen csak így maradhat egységes. A V4-nek alkalmazkodnia kell a jelenlegi, úgynevezett hibrid háborúhoz, méghozzá erősebb összetartással, több befektetéssel és valódi stratégiai gondolkodás alkalmazásával. Ez különös kihívás, mivel a V4-nek most kell kitalálnia saját közös biztonságpolitikáját, amikor valójában Közös Biztonság- és Védelempolitika nem létezik (CSDP). Ezt még inkább nehezíti, hogy Lengyelország szorgalmazza a más országokkal, illetve csoportokkal való együttműködést, amely akár riválisa is lehet a V4-nek.

A V4 stratégailag kiemelt értékű projektje a V4-es harccsoport, amely a katonai együttműködés valódi bizonyítéka. A hosszú távú siker titka az, hogy harccsoport és olyan permanens (katonai) struktúrára épüljön a V4-en belül, amely határozott időközönként NATO-missziókba is delegálható. Egy ilyen szintű katonai együttműködéshez azonban sokkal több szolidaritásra lenne szükség, és habár a harccsoport létrehozása azt bizonyítja, hogy van politikai akarat, egy hadi együttműködés sokkal nagyobb elkötelezettséggel jár. Ehhez a tagállamoknak le kell küzdeniük bizonyos nemzeti prioritásokat, amelyek ellentétesek egymással. Ha ezt megteszik, a szerző szerint, a V4 valódi önellátó és CSDP-formáló csoport lehet. Tekintve, hogy egy valódi hibrid háború zajlik a szomszédságban, a V4-nek most van lehetősége arra, hogy valóban kitörjön az informális együttműködés kereteiből, és kulcsszerepet játsszon a nemzetközi politikai és biztonsági helyzet formálásában.