Judith G. Kelley: Monitoring Democracy, When International Election Observation Works and Why It Often Fails,

Princeton University Press, 2012

Önmagában a szabad választás lehetősége nem von maga után demokratikus államberendezkedést, mégis sokak számára ez a fajta véleménynyilvánítás a demokrácia talán legfontosabb pillére. A néhány évente megtartott választás a kormányzó elit legfontosabb számonkérési módja, amelynek során a polgárok megszólítva érezhetik magukat, fontos a véleményük. Ennek is köszönhető, hogy az utóbbi évtizedekben kiemelt fontosságúvá váltak a választási megfigyelő missziók. Ma különböző nemzetközi szervezetektől az NGO-kig számos intézmény foglalkozik választási megfigyeléssel. Jelentéseik a demokratikus berendezkedés vizsgálatának lakmuszpapírjaivá váltak, amelyekkel egy választás legitimációja széles körben növelhető. A választási megfigyelések globális elterjedése azonban – cáfolva a nemzetközösség reményeit – nem feltétlenül járt együtt a demokrácia nagyarányú elterjedésével. Egyre több olyan ország is él a választási megfigyelők behívásának lehetőségével, amelyeknek nem áll szándékában tiszta és szabad választásokat tartani. Talán még elkeserítőbb, hogy növekszik azon esetek száma is, amikor megkérdőjelezhető választásokat legitimáltak a megfigyelő missziók, elég csak a 2008-as grúz vagy a 2009-es afganisztáni választásokra gondolni.

A nemzetközi választási megfigyelések elterjedése

Az első választási megfigyelő missziók széles körű elterjedését sokáig akadályozta az a tény, hogy az országok alapvetően saját belügyüknek tekintették a választások lebonyolítását. A nemzetközi megfigyelő missziókat pedig szuverenitásuk megsértéseként értelmezték. Ennek köszönhetően az 1975 és 1987 között lezajló választásoknak még mindössze 10 százalékát figyelték meg külföldi missziók. A nyolcvanas évek végétől viszont a megfigyelő missziók egyre nagyobb népszerűségre tettek szert, amelynek következtében például a 2004-ben lezajló választásoknak már a 85 százalékát figyelték meg különféle választási missziók. A legnagyobb ugrás 1989 és 1991 között következett be, a szerző szerint több szerencsés tényező összejátszásának köszönhetően.

• Az egyenlő szavazati jog és a szabad választások a 80-as évekre az emberi jogok részévé váltak, tiszteletben tartásuk egyre több állam számára lett prioritás, így az országok egyre kevésbé hajlamosak szuverenitásukra hivatkozni a választási megfigyelők elutasításakor.

• A hidegháború után a korábbi, elsődlegesen biztonságpolitikai megfontolások veszítettek fontosságukból, így a nem demokratikus államok többé már nem tudták kijátszani egymás ellen a két nagyhatalmat. A nyugati országok tehát egyre kevésbé voltak rákényszerítve arra, hogy pusztán stratégiai megfontolásokból támogassanak diktatórikus rezsimeket.

• A nemzetközi szervezetek is, főként az Európai Unió, egyre nagyobb hangsúlyt kezdtek fektetni a választási missziókra, a szabad választások sokszor a segélyezési és támogatási politika részévé váltak.

• Az 1989 után demokratikussá váló közép- és kelet-európai országok úgy érezték, hogy a választási missziók legitimálhatják rendszerváltásaikat. Többek között ennek hatására jött létre az EBESZ is, amely ma talán az egyik legjelentősebb választási missziókat delegáló szervezet.  

• A nem demokratikus államok vezetői is felismerték, hogy adott esetben még egy nem teljesen szabad, de misszióval megfigyelt választás is nagyobb legitimáló erővel bírhat, mint egy olyan választás, ahol egyáltalán nincsenek megfigyelők.  

A legfontosabb problémák a választási megfigyelő missziók kapcsán

A szerző szerint a választási megfigyelő missziók rohamos elterjedése nem vonta maga után a demokrácia szélesebb körű elterjedését. 1204 választást megvizsgálva az alábbi gondokra hívja fel a figyelmet:

Árnyékpiac: Ma a regionális szervezetektől az NGO-kig korábban elképzelhetetlen számú szervezet foglalkozik választási megfigyeléssel. A szerző szerint azonban a választási megfigyeléssel foglalkozó szervezetek nagy száma egyfajta árnyékpiacot alakított ki, ahol hitelesebb és kevésbé hiteles szervezetek is versenyeznek. Így ha egy ország csalni szeretne, akkor könnyen választhat olyan megfigyelő missziót, amelyet vele baráti államok támogatnak, vagy amely köztudottan kevésbé szigorú értékeléseket bocsát ki. Sőt akár azzal a taktikával is élhet egy ország, hogy egyszerre több szervezetet is elhív a választások megfigyelésére, majd kommunikációjában a neki kedvezőbb jelentéseket emeli ki. Ezzel a módszerrel gyakran él például Oroszország a FÁK, illetve Zimbabwe az Afrikai Unió választási megfigyelőire hivatkozva.

Felemás értékelés: Jelentéseikben a megfigyelő missziók gyakran szándékosan ellentmondásosan fogalmaznak. Jó példa erre a több szervezet által is alkalmazott módszer: a választások után szinte azonnal rövid értékeléseket jelentetnek meg, amelyek nyelvezete szinte mindig sokkal semlegesebb, mint a pár hónappal később kiadott részletes értékeléseké. A nemzetközi közvélemény és a média azonban az előbbire jóval nagyobb hangsúlyt fektet. Az EBESZ például ilyen jelentéseket készített az 1999-es orosz parlamenti, illetve a 2000-es orosz elnökválasztásról is. Még nagyobb gond, ami összefügg a fentebb említett árnyékpiaccal, hogy sokszor ugyanazon választásról teljesen eltérő értékelések jelennek meg. A 2007-es kenyai elnökválasztás során például még az amerikai és az európai választási megfigyelők sem értettek egyet.

Az intézményi háttér szerepe: A szerző kutatásai szerint fontos befolyásoló tényező a választási megfigyelő szervezetek intézményi háttere. A nemzetközi szervezeteknél így sokszor az azokat alkotó országok, míg az NGO-k esetében a donor országaik érdekei írhatják felül az objektív megfigyelés kritériumait. Ezt tovább erősíti, hogy sokszor a választási missziók a megbékélési politika részévé váltak. Így bizonyos helyzetekben nagy politikai nyomás nehezedik a tagjaikra. A szerző szerint jó példa erre az 1996-os boszniai választás, amelyről a nyugati hatalmak szerepvállalása, illetve a közelgő amerikai elnökválasztás miatt a megfigyelő missziók jelentéseikben a valóságosnál kedvezőbb képet festettek.

A finom részletek figyelmen kívül hagyása: A választási megfigyelők erőforrásaik szűkössége miatt is nagyobb hangsúlyt fektetnek a nyilvánvaló, nagyobb választási csalásokra, mint a kisebb adminisztrációs hibákra. Mivel sokszor korlátozottan van lehetőség arra, hogy a több hónapos választási procedúrát végig megfigyeljék, ezért mindig nagyobb figyelmet szentelnek a választás napján történő választási csalásokra, mint az azt megelőző szabálytalanságokra. Szintén nagyobb hangsúlyt fektetnek a jogi, mint a választások megfelelő lebonyolítását érintő adminisztratív hiányosságokra. Ugyanis előbbit jóval könnyebb ellenőrizni.

A progresszivitás csapdája: Mivel a választási megfigyelések legfontosabb célja a demokrácia eszméjének terjesztése és megerősítése, ezért a missziók hajlamosak túlértékelni az országok ilyen irányú lépéseit. Így statisztikailag nagyobb eséllyel fognak jóváhagyni például demokratikus átmenetet jelölő választásokat. Ennek oka, hogy attól tartanak, a túlzott bírálat megakaszthatja a megfigyelt ország demokratizálódását. Szintén kevésbé kritikusak egy ország első többpárti választásánál vagy olyan esetekben, amikor az ellenzék kerül ki nyertesként. A szerző szerint jó példa erre Oroszország, ahol a ’90-es években több választást is, a nyilvánvaló jogsértések ellenére, elfogadhatónak minősítettek a nyugati megfigyelők.

A stabilizáció fontossága: A választási megfigyelők óhatatlanul is figyelembe veszik, hogy tevékenységük mennyire szolgálja az adott ország stabilitását. Így bizonyos esetekben, ha jelentéseik az erőszak elharapózását is okozhatják, igyekeznek semlegesebb hangvételű beszámolókat készíteni. A szerző szerint számtalan afrikai példa igazolja, hogy ha a választásokat erőszak előzte meg, de a választások napja atrocitások nélkül zajlott, akkor kevésbé voltak kritikusak a megfigyelők.

Erőforráshiány: A választási missziók az esetek döntő többségében mindössze 25–50 főből állnak. Ennyi embernek szinte lehetetlen egy nagyobb ország összes választókörzetét végigjárni a választások napján, és sokszor nincs erőforrás a több hónapos eljárás vizsgálatára. A megfigyelőknek emellett gyakran nincs megfelelő tudásuk az adott ország politikai rendszeréről és történelméről, valamint helyismeretük is hiányos.

A választási megfigyelő missziók lehetséges hozadékai

A szerző kutatásai szerint tehát jelenleg nincs olyan, választási megfigyelőket delegáló szervezet, amelynek értékelései valóban objektívek és teljesen megbízhatók lennének. Az összes szervezetről elmondható, hogy bizonyos körülmények között kritikusabb, míg máskor kevésbé. Ez persze a szerző szerint nem jelenti azt, hogy nincsenek megbízhatóbb szervezetek, ilyen például az EBESZ. A szerző azt sem tagadja, hogy a választási megfigyelők bizonyos körülmények között jobbá tehetik a választásokat:

• A választási megfigyelők növelhetik a választási csalás kiderítésének belső és külső esélyét.

• Ajánlásaik és a helyi választási megfigyelők képzése valóban szolgálhatja a választási rendszer javítását.

• Rendszeres jelenlétükkel a demokratikus értékek figyelembevételére ösztönzik a politikusokat és a választókat.

Milyen körülmények között lehetnek sikeresek a választási megfigyelők?

Annak igazolására, hogy a missziók kedvező szerepet is betölthetnek, a szerző 15 ország részletes esettanulmányán keresztül vizsgálja, hogy a választási megfigyelők jelenléte mennyire segítette a demokratikus fejlődést. A 15 országból mindössze négy esetében tudta megállapítani, hogy a megfigyelők jelenléte kedvezően járult hozzá az ország demokratizálódásához. Bár ez nem számít kiemelkedően jó aránynak, az a tény, hogy néhol a választási megfigyelők segítették a demokratikus folyamatokat, önmagában igazolhatja, a jövőben is szükség lehet rájuk. Az esettanulmányokból az is jól látható, hogy a választási megfigyelők milyen körülmények között tudnak hatásosan fellépni.

A választási megfigyelők kevésbé sikeresek, ha:

• Az erőszak mindennapos az adott ország politikai rendszerében, illetve egypárti diktatúrákban.

• Azokban az esetekben, amikor a nyilvánvaló jogsértések ellenére gyenge kritikát fogalmaztak meg jelentéseikben.

• Amikor valamilyen nemzetközi nyomás hatására akadályozva voltak az objektív helyzetértékelésben. A szerző szerint ilyen példa Nicaragua és Salvador esete, amikor az Egyesült Államok által támogatott rezsim ellen nem mertek komoly bírálatot megfogalmazni.

• Az adott ország kapacitásai és adminisztrációja egyszerűen még nem elég fejlett. A szerző szerint ez főként Afrikában gond, például Guineában még arra sem voltak erőforrások, hogy minden választókörzetben papírt biztosítsanak.

A választási missziók sikeresebbek, ha:

• Az adott ország maga szeretne együttműködni gazdasági vagy politikai okok miatt. A választási megfigyelők nagyobb eséllyel értek el sikereket Bulgáriában, amely az EU, illetve Mexikóban, amely NAFTA tagja  szeretett volna lenni.

• A megfigyelők képesek együttműködni az ország belső erőivel. Panamában például a katolikus egyház támogatása nagyon fontos tényező volt.

• Hosszabb időn keresztül vizsgálnak egy adott országot.

Következtetések

A szerző szerint tehát a hibáik ellenére a választási megfigyelők fontos szerepet tölthetnek be az országok demokratizálódási törekvéseiben. Tevékenységük azonban csak kiegészítő lehet, és sikerességük nagyban függ az adott ország körülményeitől, valamint az országon belüli szereplők támogatástól. Így a szerző szerint a jövőben a választási megfigyelések számát érdemes lenne csökkenteni, és olyan országokra összpontosítani, ahol már elindultak a demokratikus folyamatok. Továbbá megfontolandó a választói megfigyeléssel foglalkozó szervezetek szűkítése is, hogy valóban csak a megbízhatóbbak maradjanak talpon.