David Cadier: Eastern Partnership vs Eurasian Union? The EU-Russia Competition in the Shared Neighbourhood and the Ukraine Crisis,

London School of Economics and Political Science, 2014.

David Cadier a London School of Economics and Political Science kutatója az ukrajnai konfliktusnak egy újabb vizsgálati szemszögét tárja elénk. Cadier nem az orosz geopolitikai ambíciók és külpolitikai gondolkodás szempontjából közelít. Sokkal inkább azt állítja, hogy az Európai Unió egyfelől nem tudott elég vonzó gazdasági-politikai alternatívát nyújtani, olyat, amely egész Ukrajna számára vonzó. Ez az egész ország számára vonzó politikai-gazdasági érdek pedig közös nemzeti minimumként stabilizálhatta volna az országot. Másfelől az Európai Unió közös külpolitikája nem tudott elég adaptív lenni, nem volt képes gyors válaszokat adni Ukrajna belső feszültségeire illetve a politikai-gazdasági elit változó stratégiáira. Mindemellett pedig nem fogalmazta meg elég világosan prioritásait, így Oroszország szemszögéből a Keleti Partnerség fenyegetően hatott. Oroszország számára nem az EU keleti irányú szomszédságpolitikája önmagában volt fenyegetésként érzékelhető, hanem a tény, hogy homályos stratégiai céljaival úgy tűnt fel, mintha a NATO-csatlakozás előszobáját jelentené. Ezzel pedig a legalapvetőbb orosz stratégiai megfontolásokkal helyzete szembe az Európai Uniót.

Az Európai Unió közös külpolitikája és a Keleti Partnerség

Az Európai Unió 2004-ben indította útjára a közös külpolitika részeként az Európai Szomszédságpolitikát (European Neighbourhood Policy – ENP), amelynek egyéb országok mellett partnerállama volt hat egykori szovjet tagköztársaság. Így vett részt az ENP-ben Ukrajna, Moldávia, Azerbajdzsán, Örményország, Georgia és Belorusszia. Az ENP logikai alapja az, hogy bizonyos politikai, gazdasági és igazgatási reformok végrehajtása mellett preferenciális piacra jutást biztosít az Európai Unió a partnerországok számára, az Unióhoz való csatlakozás lehetősége nélkül. 2004-ig az EU-nak a közös külkereskedelmi illetve nemzetközi fejlesztéspolitika melletti egyetlen külpolitikája a 2004-es és 2007-es közép-kelet európai bővítés volt. A bővítések lezárultával az ENP szolgált arra, hogy a közös külpolitika számára további működési alapot biztosítson. Geopolitikai szempontból pedig a közvetlen regionális környezet stabilizálását volt hivatott elősegíteni. Annak érdekében, hogy az Európai Szomszédságpolitika legfontosabb régiójának az EU keleti szomszédait tegyék meg, Svédország, Lengyelország és Csehország erőteljes lobbitevékenységének eredményeként 2009-ben indult el a Keleti Partnerség a Szomszédságpolitikán belül. A három ország ezirányú aktivitása betudható volt egyfelől saját külpolitikai prioritásaiknak, illetve annak, hogy pozíciójukat megerősíthessék az Európai Unión belül. Ezzel együtt viszont a Keleti Partnerség nem fogalmazott meg Oroszországgal szemben álló stratégiai célokat. Ezt pedig alátámasztotta azzal, hogy az uniós tagság továbbra sem volt elérhető a partnerországok számára a Keleti Partnerség keretein belül.

Hol hibázott az Európai Unió?

A legfőbb hiba, hogy a Keleti Partnerség, és ezen keresztül maga a közös külpolitika, komoly strukturális problémákkal küzd. Az első problémakör a gyors adaptációs és reakciós képesség hiányára derít fényt. A Keleti Partnerség alapvetően egy lassú folyamat, amely során bizonyos gazdasági, politikai és igazgatási változtatások és harmonizáció hatására bizonyos előnyökhöz juthatnak a partner országok. A gazdasági, politikai és igazgatási változások pedig egy jól meghatározott és rögzített jogrendszer (acquis communautaire, vagyis az Európai Unió jogrendje) illetve értékrendszerből épül fel. Ennek megfelelően nem rugalmasak, a feltételrendszer nem volt alakítható a konfliktus kiéleződésének időszakában. A Keleti Partnerség mögött álló intézményrendszer pedig – vagyis az Európai Unió Tanácsa illetve az Európai Külügyi Szolgálat – nem tudott gyorsan reagálni a konfliktus fejleményeire. Nem tudta gyorsan és hatékonyan dekódolni a Janukovics-kormány, a gazdasági elit illetve a tüntetők motivációit, nem tudott proaktív módon fellépni. Természetesen a mozgásterüket nagyban szűkíti, hogy a Keleti Partnerség, ahogy az előbb említettük, nem célracionális, hanem egy a jogrendből, standardokból és értékekből álló ajánlat-csomagot kínál, amelyet a partner ország vagy elfogad, mivel megfelelően vonzó, vagy elutasítja. Ez a logika pedig minden intézmény mozgásterét nagyban szűkíti. A célok nem megfelelő megfogalmazása és vokalizálása pedig a régió másik nagy aktorának reakcióit is komolyan befolyásolja. Hiszen homályos, nem megfelelően körülhatárolt és megfogalmazott célok hiányában csupán feltételezni tud bizonyos hosszú távú kimeneteleket.

Cadier természetesen nem tagadja, hogy feltételezhetően Oroszország hasonlóan járt volna el. Hiszen Ukrajna a kisebbségek, a geopolitikai pozíció illetve hadászati megfontolások szempontjából kiemelt jelentőségű volt. Azonban felhívja arra a figyelmet, hogy a másik öt ország esetében hasznos lehet a Keleti Partnerség és a közös európai külpolitika átgondolása és átszervezése.