Bruce Ackerman: The Decline and Fall of the American Republic,

Harvard University Press, 2013

Bruce Ackerman alkotmányjogász, a University of Yale professzorának véleménye szerint az Egyesült Államoknak át kell értékelnie azt a mítoszt, hogy az alapító atyák egy tökéletes politikai rendszert hoztak létre. Az ország alkotmányos berendezkedését kialakításakor és a 19. században még rengeteg kritika érte, még az amerikaiak részéről is. A 20. századtól kezdve főként az Egyesült Államok szerepének megnövekedésével párhuzamosan azonban lassan elhaltak ezek a kritikus hangok. Ackerman szerint ez problematikus, ugyanis a rendszer megalkotói számos folyamattal és újkori vívmánnyal nem számolhattak, így az ország politikai intézményi mára már reformra szorulnak. Ha a reformfolyamatok nem indulnak meg, akkor véleménye szerint az Egyesült Államok könnyen egy kevésbé demokratikus rendszerré alakulhat át.

Az elnöki hatalom veszélyei

Ackerman szerint az alapító atyák alapvetően a parlamenttől féltették a politikai rendszer stabilitását. Ezért is hoztak létre két házat és erősítették meg az elnök személyét. Az elnök pontos szerepkörét nem is határozták meg, aminek köszönhetően az évtizedek során nagyon erős elnöki hatalmi funkció alakult ki. Ezért is vált érdekes módon az elnök személye a radikális reformok legfontosabb előmozdítójává. Gondoljunk csak Lincolnra és a rabszolga felszabadításra, vagy Rooseveltre és a New Deal programra. Ackerman nem tagadja, hogy az erős elnöki hatalom bizonyos esetekben szolgálhatta az ország érdekeit, de a jövőben egyre nagyobb veszélyt jelenthet a demokrácia működésére is. A szerző a könyvében több olyan folyamatot is azonosít, amelyek hosszú távon túlzott elnöki hatalmat hozhatnak létre:

• Média szerepének felerősödése. Már a 19. század második felétől megfigyelhető, hogy a bulvárújságok, majd a rádió és tv megjelenésével egyre fontosabb szerep jut az elnök személyének. Az egész kormányzatra nehéz fokuszálni, így célszerűbb volt – a média számára – az elnök személyét kiemelni. Az elnök így vált az egész kormányzatot, sőt az amerikai népet is képviselő legfontosabb személyé, a népakarat legfontosabb kifejezőjévé. A tapasztalat és a felkészültség helyett egyre fontosabbá vált a személyes karizma. A szerző szerint ez az internet megjelenésével csak fokozódott. Példaként hozza fel elnök által minden évben megtartott országértékelő beszéd (state of the union) felértékelődését is. Ez ma az Egyesült Államok egyik legfontosabb médiaeseménye, Thomas Jefferson azonban még királyi allűrként elutasította hasonló beszéd megtartását.

• Pártok szerepének gyengülése és a radikalizmus erősödése. Ackermann szerint az alapító atyák nem kedvelték a pártokat, ezért szándékosan úgy alakították ki az elnökválasztás rendszerét, hogy egy jelölt akár pártok támogatása nélkül is megnyerhesse a választást. Ezt a pártok is felismerték, s ezért a 19. században megfigyelhető volt, hogy sokszor országosan kevésbé ismert jelölteket választottak meg elnökjelöltnek. Ezek a jelöltek aztán nagyban függtek a helyi pártszervezetek mobilizációs képességétől. A 60-as évektől kezdődően a választási és társadalmi rendszer átalakulásával a pártok szerepe is egyre gyengébbé vált. Más hagyományos mobilizáló erők, mint az egyház vagy a szakszervezetek szintén meggyengültek. Ackerman szerint ez azért problémás, mert amíg főként a pártok döntötték el az elnök személyét, addig igyekeztek mérsékelt középre húzó jelölteket választani. Ma egyre inkább a párt radikális irányát képviselő személyek lesznek elnökjelöltek. Jó példa erre szerinte a 2000-es elnökválasztás, ahol mind az ifjabbik Bush, mind Al Gore a pártjaik által lefedett ideológiai mezőben a szélen helyezkedtek el. A 2008-as választás is hasonlóan zajlott, hiszen sem a republikánus McCaint, sem a demokrata Obamát nem támogatta pártjának jelentős része. Végül kiemeli, hogy a választási részvételi arány folyamat csökkenése szintén a radikális jelölteknek kedvez, hiszen a szakirodalom szerint a radikális szavazókat könnyebb mobilizálni.  

• Politikai tanácsadók és a fehérházi bürokrácia megerősödése. Az Egyesült Államok elnöke a 20. század második felétől egyre több jelentős pozícióba nevezhet ki személyeket a Szenátus jóváhagyása nélkül. Ma több ezer funkció felett diszponál – szenátusi jóváhagyása nélkül is –, többek között a CIA, az FBI vagy a Nemzetbiztonsági Tanács vezetőjének személyéről is az elnök dönt. Ackerman szerint érzékletes a politikai tanácsadók szerepének növekedése is. Míg 1939-ben Rooseveltnek a Kongresszus engedélyével sikerült 6 politikai tanácsadóra szert tennie, addig Obamát ma már több mint 500 tanácsadó segíti. Külön kitér az eredetileg a Főügyészt segítő, illetve a minisztériumok közötti konfliktusokban közvetítő Jogi Tanácsadási Hivatal (Office of Legal Counsel) tekintélyének megerősödésére is. Véleménye szerint bár jogászok alkotják, ez egy teljesen politikai szervezet, amelynek tagjait az elnök szabadon nevezheti ki. Véleményük és proklamációik azonban ennek ellenére a jogtudományban is egyre inkább elfogadott hivatkozási alappá válnak. Némely professzor már egyenesen a Legfelsőbb Bírósággal egyenértékű jogi dokumentumnak fogadja el ajánlásaikat. Ez azért lehet veszélyes, mert véleményük általában az elnök véleményét tükrözi, hiszen ő nevezi ki őket, így könnyen legitimálhatják az elnök alkotmányellenes döntéseit is.

• Új elnöki hatáskörök megjelenése. Ackerman ebben a körben két jelenséget emel ki. Egyrészt az úgynevezett „Item Veto” intézményét, amelynek lényege, hogy egy törvény aláírása előtt az elnök a törvény bizonyos elemeit megvétózhatja, illetve úgy kezelheti őket, mintha ezen passzusok nem vonatkoznának rá. Tehát az „Item Veto” lényege, hogy az Egyesült Államok elnöke nemcsak az adott jogszabályt, hanem annak egyes elemeit is szabadon megvétózhatja, ezáltal az elnök szerepe felerősödik a törvényalkotásban. Ezt a szerző szerint teljesen egyértelműben alkotmányellenes aktust először Reagen alkalmazta, Clinton alatt pedig a Legfelsőbb Bírság is legitimálta ezt az eljárást. Mára teljesen bevett gyakorlatnak számít, a fiatalabb Bush elnöksége alatt például 1168 esetben élt ezzel a lehetőséggel. Másrészt pedig felerősödött az elnöki rendelettel (executive order) való kormányzás lehetősége. Az Egyesült Államok alkotmánya lehetővé teszi, hogy vészhelyzet esetén az elnök a Kongresszus jóváhagyása nélkül is hozhasson törvényeket. Ezt főként háborúk esetén alkalmazták az elnökök, de az 50-es évektől kezdődően békeidőben is rendszeres gyakorlattá vált. Megítélése az Egyesült Államokban sem egyértelmű annak ellenére, hogy a Legfelső Bíróság szintén elfogadja, és minden elnök alkalmazza. Népszerűségét jól mutatja, hogy Bill Clinton 361, míg az ifjabbik Bush összesen 291 alkalommal kerülte meg így a Kongresszust. Ackerman szerint az elnöki rendeletekkel való kormányzás intézményének elterjedése és legitimálása nagyon veszélyes folyamat. Ugyanis semmi sem akadályozza, hogy a jövőben az elnökök, teljesen megkerülve a Kongresszust, csakis rendeletekkel kormányozzanak.

• A katonaság politizálódása.  Az alapító atyák azért tették meg az elnököt a hadsereg főparancsnokává, mert azt szerették volna, hogy még krízishelyzetekben is legyen egyfajta civil felügyelet a katonaság felet. Szintén a civil felügyeletet szolgálta volna a később létrehozott hadügyminisztérium, illetve a Nemzetbiztonsági Tanács is. Ma azonban teljesen más szerepet tölt be a hadsereg az ország életében, mint a függetlenség elnyerésekor. A civil kontroll a hadsereg felett a hidegháború során pedig végletesen meggyengült. Ma már szinte egyedül az elnök gyakorol civil felügyeletet a katonaság felett. Sőt, olyan korábban kifejezetten civil funkciókat, mint a Nemzetbiztonsági Tanácsadó is egyre gyakrabban katonák töltenek be. Emellett a hadsereg maga is átpolitizálódott. Míg a 20. század elején a katonák többsége még csak a választásokon sem vett részt, ezzel is mutatva politikai függetlenségét, addig ma bizonyos tisztek aktívan politizálnak. Ackerman szerint Colin Powell, Robert McFarlane és James Jones ékes példái ennek a folyamatnak. Ezek a karrierkatonák pedig csak az elnök személyéhez hűségesek, így belső konfliktus esetén az elnök mindig számíthat a hadsereg támogatására. A szerző szerint ez a jövőben veszélyes lehet, ugyanis hadsereg akár egy diktatórikus elnök hatalmát is szavatolhatja.

Lehetséges megoldások

Ackerman alapvetően abból indul ki, hogy az Egyesült Államok intézményrendszerét drasztikusan nem lehetséges és nem is ajánlatos átalakítani. Így a választási rendszer,vagy a politikai rendszer drasztikus átalakítása helyett kisebb reformokat javasol. Többek között az alábbiakat:

• A legfelsőbb bíróság mellett egy külön, csak a végrehajtó hatalom ellenőrzésére létrejövő bíróság (Supreme Executive Tribunal) létrehozása. A bíróság 9 bíróból állna, akiket az elnök nevezne ki a Szenátus jóváhagyásával, és rotációs alapon 12 évre választanák őket, biztosítva, hogy minden elnöknek legyen lehetősége jelölteket kinevezni. A bíróság olyan esetekben hozhatna nem kötelező érvényű döntéseket, amikor nem egyértelmű, hogy az elnöknek van-e megfelelő jogosítványa egy bizonyos aktus véghezviteléhez.  

• Az elnöki tanácsadók kinevezéséhez is szükségeltessen a Szenátus jóváhagyása. Cserébe viszont csökkentené a Szenátus obstrukciós lehetőségeit. Az új rendszerben maximum 6 nap alatt dönteni kellene a jelöltek személyről.

• Egy új munkaszüneti nap bevezetése, amely mindig a választások előtt két héttel lenne. Ezen a napon a regisztrált szavazók körzeti gyűléseken vehetnének részt, ahol a pártok képviselőivel megvitathatnák a legfontosabb kampánytémákat. A szerző szerint az ilyen eseményekkel elkerülhető a radikális jelöltek kiválasztása és a választási demagógia.

• Elektori rendszer reformja. Véleménye szerint a jelenlegi rendszer nem igazságos, ugyanis sok kis állam felülreprezentált. Szintén aggályosnak tartja, hogy az elektori rendszernek köszönhetően nem feltétlenül az az elnökjelölt nyer, amelyik a legtöbb szavazatot kapja. Így a jövőben valamilyen mechanizmus útján biztosítani kell, hogy valóban az a jelölt nyerhessen, aki országosan a legtöbb szavazatot szerzi meg.