Nick Witney, Mark Leonard, Francois Godement, Daniel Levy, Kadri Liik and Vessela Tcherneva: Rebooting EU Foreign Policy,

European Council on Foreign Relations, October 2014.

Az Európai Külkapcsolati Tanács (ECFR) tanulmányának szerzői kifejtik, hogy miért van szükség a külpolitika újrafogalmazására, és konkrét javaslatokat tesznek arra, hogyan is kéne újragondolni az EU-s külpolitikát.

• Az EU elsődleges feladata egy olyan új vízió megalkotása, mely valódi reakcióként működik a külpolitikai kihívásokra.”

• Az új vezetőség feladata bizonyos szimbolikus intervenciók kifejlesztése azsaját elkötelezettségének demonstrálása érdekében.

• Az EU-s intézmények és a tagállamok közötti kötelékeket meg kell erősíteni, hogy azok legalább a fő kérdésekben egységesen nyilvánuljanak meg.

Az EU új víziója

A szerzők szerint jelenleg az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselői posztja inkább felelősséget, semmint valódi hatalmat jelent; fő feladata az EU külpolitikai kihívásainak meghatározása és az intézményekkel, a tagállamokkal illetve az EU állampolgáraival közös hang megtalálása a megoldási javaslatokat illetően. Szembe kell nézni a ténnyel, hogy az öt évvel ezelőtt megfogalmazott külpolitika szavatossága lejárt, aminek oka elsősorban az utóbbi évek eseményeiben keresendő: az Arab Tavasz, az ukrán krízis, a közel-keleti háborgások, a nagyhatalmi reakciók, Kína és Oroszország viselkedése. A szerzők szerint a nyugati civilizáció hegemóniájának vége, a multipoláris világ az új realitás, melyre az EU-nak is reagálnia kell.

Az EU-s külpolitika utóbbi éveinek leghangsúlyosabb pontja az ENP, amely a szerzők szerint kudarcot vallott. Az ENP túlságosan Európa-centrikus, technokrata alapokon szerveződött anélkül, hogy a 16 érintett, nagyon is különböző EU-szomszéd országot egybe tudta volna fogni. Nem tudott megfelelően reagálni a világpolitikai eseményekre és változásokra, valamint azok következményeire. Az úgynevezett „3M” (money, markets, mobility), mint uniós reakció az Arab Tavaszra, hangzatos volt ugyan, de irreális, mivel az EU nem rendelkezett a végrehajtásához szükséges erőforrásokkal, vagy nem volt kész arra, hogy ezt a politikát a gyakorlatba is átültesse.

Azonban az Arab Tavaszra adott gyenge reakció csak egy kis szelete az ENP hibáinak. A szerzők szerint a problémák sokkal mélyebben gyökereznek, hiszen már az is kétséges volt, hogy mely országokat érintse az egységes külpolitikai irányvonal. A 16 országról szóló végeláthatatlan viták, az EU felelőssége és feladatai ezen országok irányában nem problémamegoldó, inkább problémageneráló tényezők voltak. Az ENP sokszor túlságosan ambiciózus terveket szőtt, amivel úgy láttatta az EU-t, mintha a szervezet számára a szomszédságpolitika feltétel nélkül fontos lenne, hiszen szerves része az unió regionális hatalmi pozíciójának Habár energetikai szempontból fontos szerepet játszik a szomszédság, kereskedelmi és befektetési szempontból azonban már kevésbé. A szerzők szerint az ENP-t nem régiók vagy egyes országok szerint kéne alakítani, hanem a változó politikai helyzet függvényében, így például Afrikát a népességnövekedés kérdéseivel egyetemben kell értékelni.

A szerzők felvetik, hogy a Brüsszel által gyakran emlegetett „stratégiai partnerség” (European Strategic Partnerships Observatory) is egy hibás külpolitikai irányvonala az EU-nak, amit tovább súlyosbít, hogy a kifejezést nem is definiálta a politikai elit. Gyakorlatilag minden olyan állam az EU stratégiai partnereként kezelendő, amely nem tartozik az ENP-be, és amely túl nagy és jelentős ahhoz (például Oroszország vagy Kína), hogy az EU egyszerűen ignorálja. Így azonban az úgynevezett partneri viszony nagyban befolyásolja az EU tehetetlenségét olyan esetekben, ha stratégiai partnerei agressziót használva megsértik a nemzetközi jogot vagy az EU által képviselt értékrendszert. Ez különösen problémás volt az elmúlt években, hiszen az ukrán válság, a közel-keleti erőszakos események és a Kína körül kialakult viták kapcsán az EU pont a stratégiai partnerségnek köszönhetően nem tudott erős entitásként fellépni és határozottan megnyilvánulni, nem tudott kiállni saját értékei és érdekei mellett. A szerzők szerint itt az ideje annak, hogy az EU ne okvetlenül partnerként kezeljen bizonyos országokat, és a feltörekvő térségeket stratégiai szempontból értékelje – és itt nem feltétlenül csak országokban kell gondolkodnia (ilyen Afrika mint kontinens vagy az Öböl Menti Együttműködési Tanács).

A szerzők szerint az EU úgy nevezett „átfogó megközelítés” külpolitikai stratégiáját is újra kéne gondolni. A válságmenedzsment átfogó megközelítési stratégiája teljes mértékben elértéktelenítette a katonai beavatkozást, mint az európai külpolitikai eszköztár leghatékonyabb eszközét, és azt civil missziókkal és pénzügyi segítséggel helyettesítette. Az EU legutóbbi katonai beavatkozása Maliban és a Közép-afrikai Köztársaságban csődöt mondott. Franciaország gyakorlatilag egyedül, a többi tagállam szignifikáns segítsége nélkül volt kénytelen fellépni. A közös biztonság- és védelempolitika összeomlott, ami az EU-t rossz színben tünteti föl, mintha a tagállamok még a beavatkozás részleteiről sem tudnának dönteni. Arról nem is beszélve, hogy ez a politika a világ biztonságosabbá tételéhez sem járul hozzá.

Az EU-s intézmények és a tagállamok összhangja

Mivel a főképviselő szerepe inkább felelősséget, semmint hatalmat jelent, szükség van a tagállamok és a brüsszeli külpolitikai központok aktív részvételére is. Az új főképviselő, Frederica Mogherini – valamint a cikk szerzői – szerint a főképviselőnek és a tagállamoknak a jövőben több lehetőségük adódik együttműködésre, amelyeket ki is kellene használniuk.

• A főképviselőnek és egyes tagállamok külügyminisztereinek közös utakat kell szervezniük.

• Az EU külpolitikai stratégiájának egyes részeit a külügyminiszterek informális csoportjainak kellene kidolgoznia. A külügyminiszterek így hasznosíthatnák specifikus tudásukat és tapasztalatukat, és nemzeti külpolitikájuk mellet az EU külpolitikai irányvonalának kidolgozásában is konstruktív szerepet tölthetnének be.

• A főképviselő feladata, hogy olyan vitákat és párbeszédeket kezdeményezzen, amelyek célja az EU-s és a tagállami szintű feladatok elhatárolása.

Összegzés

Az EU víziója keretén belül a szerzők rávilágítanak az ENP, a stratégiai partnerség és az átfogó megközelítés uniós politikájának gyenge pontjaira, és az új uniós vezetőség mandátumának kezdetével változásokat sürgetnek. Szerintük a tagállamok és az uniós intézmények, valamint a főképviselő között szorosabb és összehangoltabb együttműködésre lenne szükség, hogy az Unió reakcióképessége és külpolitikai profilja a változó biztonságpolitikai és hatalmi rendszerben is megállja is a helyét.