Seven Erdoğan: Arab Uprisings and Russia’s International Standing, Gümüşhane Üniversitesi Sosyal Bilimler Enstitüsü Elektronik Dergisi Vol. 6. No. 13., 2015

Seven Erdoğan, a Recep Tayyip Erdoğan University professzora azt vizsgálta meg, hogyan hatottak az arab felkelések Oroszország nemzetközi befolyására, különösen azon törekvésére, amelynek révén nagyhatalmi státuszát kívánta visszaállítani. Ehhez a tanulmányírója megvizsgálta, hogy Oroszország hogyan állt a Közel-Kelethez az arab felkelések előtti és utáni időszakban. Ez utóbbiba főleg a szíriai eset tartozik, amely fordulópont volt Oroszország arab felkelésekhez való viszonyában.

A Közel-Kelet mindig is az egyik legvonzóbb területnek számított a nagyhatalmak számára, mivel központi helyen fekszik, fontos vízi utakkal bír, három fő vallásnak is otthont ad, és – nem utolsó sorban – nagy mennyiségben rendelkezik kőolajjal és földgázzal. Első sorban ezek a tényezők állnak a soha véget nem érő politikai konfliktusok hátterében, 2010-re pedig ismét elkezdett növekedni a feszültség a térségben, mivel egyre többen tiltakozni kezdtek az akkor hatalmon lévő erős emberek és kormányzatok ellen.

Az arab felkelések kiváltó okai közé külső és belső tényezők is tartoznak. A szakértők a felkelések okaiként általában az önkényuralmi rendszereket, az emberi jogok megsértését, a rossz gazdasági teljesítményt, a növekvő munkanélküliségi szintet, az általános szegénységet, az élelmiszer árak emelkedését, a jövedelmek egyenlőtlen eloszlását, a képzési szintek emelkedését és a közösségi média használatát szokták a belső tényezők közé sorolni. A tiltakozásokat pedig egy olyan külsőleg vezérelt folyamatként szokták látni, amelyek során egy új rend létrehozására tesznek kísérletet a térségben, és ezáltal olyan eredményeket kívánnak elősegíteni, melyekre a külső politikai szereplők is törekszenek.

Az arab felkelések az akkor és ott uralkodó politikai, gazdasági és társadalmi feltételekre adott reakciók voltak a Közel-Keleten. A felkelések kiemelt célja volt a demokrácia terjesztése és az emberi jogok kiterjesztése, azonban ezek a célok végül polgárháborúkkal, felekezeti ellentétekkel, rezsimváltásokkal, katonai puccsokkal és társadalmi feszültségekkel végződtek. Mindazonáltal ezek a tiltakozások a szomszédos régiókra és a nemzetközi politikára is hatással voltak. A világpolitika meghatározó szereplőit, köztük Oroszországot és a szomszédos országokat, arra kényszerítették ezek az események, hogy eldöntsék, melyik egymással szemben álló fél oldalára kívánnak állni.

Oroszország befolyása a Közel-Keletre a szíriai válság után

Oroszország és a Nyugat többé-kevésbé egyetértően reagált az arab felkelések törekvéseire, egészen a szíriai polgárháborúig. Bár a két fél már a Líbiába való beavatkozáshoz is máshogy viszonyult, a szíriai válság során élesedett ki egyértelműen az eltérés Oroszország és a nyugati országok között.

A szíriai rezsim az 1960-as évek óta a Szovjetunió fegyverkezési partnere, és még azután is tovább folytatta a nyugatellenes politikáját, hogy legfőbb támogatójuk összeomlott. Ennek eredményeként a szíriai helyzet hatására Oroszország arra kényszerült, hogy a Nyugattal való kapcsolatainak fejlesztése és régi, hűséges szövetségesének támogatása közül válasszon. Végül az utóbbi mellett döntött. Emellett voltak más okok is, amelyek arra kényszerítették Oroszországot, hogy a szír rezsimet támogassa. A szíriai kikötő város, Tartus az egyetlen határon kívüli haditengerészeti támaszpontja Oroszországnak. Ezen felül nagy számban vannak jelen orosz energetikai és infrastrukturális vállalatok Szíriában, főképpen földgáz létesítmények és csővezetékek formájában. Érthető módon, Oroszországnak számos érdeke fűződik az Asszad-rezsim támogatásához.

Más okok is közrejátszottak az orosz külpolitika újradefiniálásához. Először is az orosz önérvényesítés mögött meghúzódó egyik tényező Putyin növekvő hatalma volt, melynek részeként Oroszország elkezdett kifelé nyitni, hogy újjáélessze pozícióját a nemzetközi politika színterén. Másodszor, a Szíriába való külső beavatkozások blokkolása révén, Oroszország nem tetszését fejezte ki a Nyugat háborúhoz és a humanitárius beavatkozáshoz való hozzáállását illetően. Oroszország így hat határozatot is megvétózott, amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa hozott, és amelyek legitimálták volna a Szíriába való beavatkozást, mivel attól félt, hogy a líbiai esethez hasonló nyugati beavatkozás veszélyeztetné szerepét és befolyását Szíriában, amely az egyedüli szövetségese az arab mediterrán térségben. Harmadszor, Oroszország eléggé sajátosan állt a közel-keleti és észak-afrikai térségben felbukkanó iszlámközpontú rezsimekhez, ugyanis Oroszországnak a muszlim népességgel számos problémája akadt az észak-kaukázusi területein, így tartott attól, hogy egy forradalmi szellem kiterjesztése a muszlimok között saját országának területén is elterjedhet.

Az Egyesült Államok, Oroszországgal ellentétben, nem igazán tudott egyértelmű állást foglalni a szíriai eset kapcsán. A nyugati országok elvben támogatták volna az Asszad-rezsim megdöntését a demokrácia előmozdítása érdekében, ugyanakkor az USA attól is tartott, hogy mint Egyiptom, Marokkó és Tunézia esetében is, Szíriában is iszlamista csoportok vennék át a kormányzást.

Mindezek fényében úgy tűnik, Moszkva addig hajlandó együttműködni a Nyugattal a szíriai válságban, és keresni a megoldásokat az erőszak megállítására az országban, amíg a Nyugat nem próbálja külső zavargások elindításával előidézni a rezsimváltást Szíriában.

Főképpen a szíriai eset után váltak egyre rosszabbá az Oroszország és a nyugati országok közötti kétoldalú kapcsolatok. Bár Oroszország más normákat képvisel, mint amiket a nyugati demokráciákban elfogadnak, megerősítette arculatát és növelte befolyását a Közel-Keleten.

Konklúzió

Az arab felkelések nagy hatással voltak a világpolitika nagyhatalmai között lévő hatalmi egyensúlyra. Az elmúlt években Oroszországnak sikerült világpolitikai befolyását növelni, megtalálta a módját arra, hogy visszaállítsa elvesztett hatalmát a Közel-Keleten, és megerősítse pozícióját mind a regionális, mind a világpolitikában.

Oroszország nem csak azért folyt bele a Közel-Keleten zajló zavargásokba és polgárháborúkba, hogy fenntartsa érdekeit, hanem hogy megvédje saját pozícióját a Nyugattal szemben. Figyelembe véve a jelenlegi helyzetet, lehet azzal érvelni ugyan, hogy az arab felkelések után Oroszország elvesztette bevételeinek egy részét a térségben, de a Nyugattal szembeni versenyben mindenképpen erősebbé vált. Oroszország azzal, hogy egy sikeres diplomáciai manőverezéssel megakadályozott egy Nyugat győzedelmével végződő közbeavatkozást a szíriai válságba, megerősítette hatalmát mind a Közel-Keleten, mind a nemzetközi politikában. Az arab felkelésekkel szembeni orosz külpolitika megmutatta, hogy a szíriai válságot leszámítva Oroszország többnyire felsorakozott a nyugati országok mellé. Azonban még a szíriai esetben is erőfeszítéseket tett arra Oroszország, hogy ne károsítsa a Nyugattal való kapcsolatait súlyosan. A szíriai válság folyamata döntő lesz Oroszország jövőbeni szerepe számára mind a regionális, mind a nemzetközi politikában.