Daniel W. Drezner: Theories of international politics and zombies;

2011, Princeton: Princeton University Press.

Az elmúlt évek populáris kultúráját – beleértve, a mozit, a zenét és a tömegmédiát – az emberfeletti lények és történetek, köztük a zombik, avagy élőholtak dominálták. Kutatók gyakran érvelnek amellett, hogy az előbb említett populáris kultúra kihatással van politikai cselekvéseinkre is. Ennek fényében Daniel W. Drezner, az amerikai Tufts University professzora, a Council on Foreign Relations és a Zombie Research Society tagja egy esetleges zombiapokalipszis lehetséges forgatókönyveit igyekezett megvizsgálni, ezzel közelebb hozva a nemzetközi politika elméletét a tömegkultúrához. Szerinte a nemzetközi politikai rendszer (szuverén államok, nemzetközi szervezetek, egyezményes keretek) nincs felkészülve egy elképzelt globális fenyegetésre, például egy zombiapokalipszisre. Bár egy ilyen esemény bekövetkezésének valós esélye elhanyagolhatónak tűnik, mégis érdemes végiggondolni, miként reagálna a nemzetközi politikai közösség egy ilyen fenyegetésre. Így megismerhetőek azok a gyenge pontok és erősségek, amelyek ma is jellemzik a nemzetközi politikát, azonban hasonló méretű globális fenyegetés híján rejtve maradnak. A szerző részletesen elemzi, miként viselkednének az egyes politikai iskolák doktrínáit követő szereplők, illetve megvizsgálja, hogy mik a jelenlegi intézményi keretrendszer erősségei és gyengéi.

Drezner szerint kül- és biztonságpolitikai szempontból olyan szabályozást kell elfogadni, amely képes egy esetleges támadás megelőzésére vagy leküzdésére. A válaszlépések nyilvánvalóan terrorelhárítási és a belbiztonsági fókuszúak lennének, a rendkívüli kockázat azonban az, hogy masszív pénzügyi befektetés sem garantál 100 százalékos biztonságot, hisz egyetlen zombi egyed már elég egy egész hadsereg toborzásához. A szerző szerint a fő probléma a védekezéssel, hogy hasonló globális kihívással egyelőre nem nézett szembe a világ, így kellő információs bázis hiányában az úgynevezett költség-haszon elemzések, felfegyverzés-szükséglet valódi mértékének megítélése rendkívül bonyolult lenne.

A nemzetközi politikai rendszer szempontjából lényegtelen, hogy milyen jellegzetességgel rendelkezik egy olyan globális fenyegetés, mint egy esetleges zombiapokalipszis. A „fertőzés” emberről emberre terjed, és a tömegközlekedéssel vagy bármilyen globális migrációval nemzetközi szintűvé eszkalálódhat, ezért foglalkoztatja a nemzetközi kapcsolatok kutatóit. Az élőhalott támadás tehát egyfajta kiterjedt szimuláció, mivel egyszerre vonultatja fel a különböző válságok jellemzőit: katonai fenyegetés, egészségügyi krízis és civilizációs összecsapás is egyben. A szimuláció azt vizsgálja, miként reagál a nemzetközi politika egy ilyen összetett fenyegetésre egyes iskolák elképzelései alapján.

A nemzetközi politika realista iskolája

A nemzetközi politikai realizmus alapja, hogy a világpolitika centralizált és legitim hatalmak nélkül könnyen anarchiába süllyedhet. Nincs olyan egyezményes konszenzus, amely felül tudná írni ezeket a folyamatokat. Az anarchia nem okvetlenül káoszt jelent, hanem a centralizált és legitim hatalom hiányát. Szerintük ezt az állapotot csak az államok megjelenése és ténykedése képes felülírni, mivel csak azok képesek saját érdekeik mentén politizálni és kialakítani az együttélés szabályait. Éppen ezért a realista iskola követői kis jelentőséget tulajdonítanak a különböző nemzetközi szervezeteknek, amelyek mögött szerintük nincsen megfelelő kényszerítő erő és legitimitás ahhoz, hogy hatékony szereplői legyenek a nemzetközi rendszernek.

Álláspontjuk szerint függetlenül attól, hogy az államok milyen politikai berendezkedésűek – demokratikusak vagy autoriterek –, kritikus időszakokban hasonló irányvonalakat fognak követni, méghozzá a biztonság maximalizálása érdekében. Ez nem egyenlő az erőmaximalizálással, sőt a túl erős országok ellen erőkiegyenlítés céljából koalícióra léphet a többi résztvevő is. Ha egy hegemón hatalom pozícióit veszélyezteti egy feltörekvő hatalom, fokozott az esély egy háború kitörésére – ezt történelmi példák is bizonyítják: Spárta és Athén illetve Németország és Nagy Britannia esete.

Egy élőhalott fenyegetés – a realisták szerint – nem változtatná meg a nemzetközi kapcsolatok rendszerének alapvető működését. Az országok ugyanúgy reagálnának a helyzetre, mint más globális fenyegetés, mint például járványok vagy terrorszervezetek megjelenése esetén: a nagyobb és erősebb államok felvennék a harcot, a kisebb és gyengébb országok pedig sodródnának, kevés túlélési eséllyel. A realisták képviselőinek többsége szerint az országok ilyen vészhelyzetben nem működnének együtt koalíciók keretein belül.

• Ha esetleg mégis koalíciós törekvések dominálnának – valószínűleg nagyobb tagországok kezdeményezésével –, nagy az esélye annak, hogy a partnerek többsége ezt csak szóban támogatná, míg tettekben inaktív maradna.

• Kisebb szereplők nem csatlakoznának a koalícióhoz az úgynevezett erőaszimmetria miatt, hiszen egy ilyen jellegű együttműködésben rendszerint csak alárendelt szerepet lennének képesek betölteni. Ilyen volt például a Szovjetunió katonai szövetségéhez tartozó közép-kelet-európai államok csoportja, amelyek erőtlen ütközőzónákká váltak a kényszerszövetség hatására.

Egy globális veszély a nemzetközi rendszer versengő szereplői közti konfliktusokat is tovább eszkalálhatja. Így egy támadást az erősebb országok akár terjeszkedésre is használhatják, hiszen egy globális fenyegetésre a kisebb államok nincsenek felkészülve, így a nagyobbak segítségére szorulhatnak. Kína beolvaszthatja Tajvant, Oroszország a közvetlen szomszédságát, az Egyesült Államok pedig valószínűleg stratégiai pozícióját erősítené.

A nemzetközi politika liberális (idealista) iskolája

A realizmushoz hasonlóan a liberális politikai doktrína sem teljesen egységes, és ezen iskola követői sem foglalnak el mindenben azonos álláspontot, de egyetértés van abban, hogy az anarchia dominálta világrendben is lehetséges az intézményes együttműködés. Ennek egyetlen hátulütője az úgynevezett „potyautas dilemma” lehet, hiszen ha az együttműködés olyan globális hasznot eredményez, mint például a világ biztonságosabbá tétele, abból azon szereplők is profitálnak, akik nem voltak részesei az együttműködésnek. A liberális iskola követői szerint ez elkerülhető, mégpedig azzal, hogyha az államok hosszútávra terveznek. Ha a résztvevők tudják, hogy hosszútávon jelen lesznek a rendszerben – a problémák és az eredmények is –, akkor nagyobb eséllyel lesznek részesei az együttműködésnek, és aktív szereplőkké válnak. Erre jó példa a kölcsönös gazdasági együttműködés. Mivel az országok gazdaságilag hosszútávon függenek egymástól, kis eséllyel tesznek olyat, ami rövidtávon ugyan hasznos lehet egyes országoknak, de hosszútávon káros az együttműködésnek.

Az liberális iskola szerint a demokratikus államok nagyobb eséllyel működnek együtt, mint más politikai berendezkedésű országok, mert hasonló preferenciák mentén könnyebben alakítanak ki intézményesített nemzetközi együttműködést. Drezner szerint azonban egy ilyen jellegű szupranacionális együttműködésnek nem lenne képes megküzdeni egy esetleges élőhalott támadással. A ma ismert multilaterális szervezetek nem tudnának egy ilyen mértékű kihívással megmérkőzni, ezért az úgynevezett „mini-laterális szervezetek” (más szóval regionális szervezetek) – beleértve a kormányon kívüli szervezeteket hatékonyabban léphetnének fel. Egy észak-amerikai szövetség, az Európai Unió vagy az Arab Liga regionális szinten kezelné a helyzetet, hasonlóképpen a H1N1, az AIDS vagy a malária elleni küzdelemhez. Az liberális iskola felfogása szerint egy ilyen helyzetben megjelenhetnek például zombivédő szervezetek is, amelyek az elhunytak emberi méltóságát tiszteletben tartó lépéseket várnának el a kormányoktól, ezzel nehezítve a regionális és nemzetközi együttműködést.

A globális kihívásra válaszul kialakult nemzetközi rendszer ugyan egy rendkívül tökéletlen és sebezhető konstrukció lenne – a szerző az Európai Uniót hozza fel példának –, de arra mégis képes lenne, hogy megakadályozzon egy zombiapokalipszist. A holtak teljes megsemmisítése lehetetlen lenne, de a liberális iskola követői szerint a probléma minimalizálható a mikrofenyegetések szintjéig.

Neokonzervatív világszemlélet

Az amerikai neokonzervatív nemzetközi kapcsolati teóriát egyesek a realizmus és liberalizmus keverékének, míg mások egy teljesen új iránynak látják. Mindenesetre, a neokonzervatívok egyetértenek a liberális iskola követőivel a demokratikus béke fontosságában, illetve abban, hogy egy demokráciákból álló világrend nagyobb eséllyel lenne biztonságos és békés, mint egy kevert világrend. Abban is egyetértenek a liberálisokkal, hogy a demokratikus hegemón hatalom hozzájárul egy igazságosabb világrendhez. Viszont osztják a realisták nemzetközi szervezetekkel szembeni szkepticizmusát. Gyanakodva állnak a multilaterális együttműködéshez, mivel tartanak az autoriter országok reakcióitól. Jellemző, hogy az amerikai neokonzervatívok rendkívül gyorsan figyelnek föl esetleges fenyegetésekre és konfliktusokra.

A neokonzervatívok létüket fenyegető kockázatként értelmeznék a zombik esetleges jelenlétét, így közvetlen és egyszerű választ javasolnak a problémára: katonai beavatkozást, amely célja a zombik teljes megsemmisítése lenne. A szerző itt azonban felhívja a figyelmet arra, hogy ez sokkal bonyolultabb, mint aminek tűnik, hiszen a zombik fizikai és mentális tulajdonságaiktól, illetve elpusztíthatóságukról nem állna rendelkezésre adat. Tehát a tömeges pusztítás sikere valószínűleg limitált lenne.

Konstruktivizmus

Az úgynevezett konstruktivista iskola egy viszonylag frissen kialakult elméletet követ, amely a nemzetközi politikai rendszert leginkább szociális szempontból vizsgálja. A konstruktivizmus elsősorban az egyént helyezi a központba, a személyes szociális és világnézeti preferenciákon, szükségleteken keresztül próbálja értelmezni a világpolitika történéseit. Szerintük az egyének és kormányok viselkedése számos ponton hasonlít egymásra, így egy-egy ország számára fontos, hogy a nemzetközi közösség többi résztvevője hogyan látja őket. Álláspontjuk szerint egy-egy ország elsősorban az alapján választ stratégiát a nemzetközi politikában, hogy milyen viszonyt alakít ki az őt körülvevő valósággal, miként értelmezi a jelentkező kihívásokat. Például két nukleáris arzenállal rendelkező hatalom is választhat teljesen más stratégiát, annak fényében, hogy adott ország miként tekint saját fegyverarzenáljára. Így a zombik, UFO-k és más paranormális jelenségek esetében nem maga a fenyegetés az elsősorban meghatározó, hanem hogy miként kezeljük a jelenséget. Ezért – a szerző szerint –, a konstruktivisták elsősorban a zombijelenség megértésére törekednének, mielőtt kialakítanák válaszstratégiájukat.

Szerintük az emberek egy esetleges paranormális jelenségre vagy katasztrófára nem pánikkal, hanem együttműködéssel és önzetlenséggel reagálnának, és csak extrém erőforráshiány váltaná ki az egymás ellen fordulást. Továbbá nem a fenyegetés teljes megsemmisítését, hanem a zombik integrálását javasolják. Álláspontjuk szerint ugyanis az egyének, így a más doktrínák által fenyegetésnek kezelt zombik is, alkalmazkodnának a nagyobb csoportok viselkedési normáihoz.

Konklúzió

A nemzetközi kapcsolatok tudománya számos érdekes forgatókönyvet vetít elő arra, hogy a nemzetközi rendszer szereplői hogyan reagálnának egy abnormális fenyegetésre. Függetlenül a különböző teóriáktól, az akadémikusok egyetértenek abban, hogy egy ilyen fenyegetés nem egyformán hatna az országokra, mivel a gyengébbek kevésbé tudnának ellenállni, és magukat megvédeni. Egy esetleges nemzetközi fellépés ezért mindenképpen tökéletlen lenne, a zombik teljes elpusztítása pedig szinte lehetetlennek tűnik. Mindegy, hogy egy szereplő saját erejéből vagy intézményes nemzetközi együttműködés keretében próbálna választ adni a válságjelenségre, az államok és a nemzetközi szervezetek is – emberi alkotások lévén – egyaránt tökéletlen képződmények. Egyes helyzetekre képesek hathatós válaszokat adni, míg más helyzetekre kevésbé. Ezért fontos megtalálni, hogy egy nemzetközi politikai szereplő céljai elérése érdekében a megfelelő iskola útmutatását kövesse.