John M. Owen IV & Michael Poznansky: When does America drop dictators?, European Journal of International Relations, January 9, 2014

John M. Owen IV és Michael Poznansky, az University of Virginia professzorai olyan mechanizmusokat vizsgáltak tanulmányukban, amelyek közrejátszanak az amerikai kormányzatok döntéshozatalában azzal kapcsolatban, hogy egy gazdasági függőségben lévő ország autokratikus rezsimjét támogassák vagy megdöntsék. A szerzők az USA elnökei által hozott döntések elemzésével próbálták meg jobban meghatározni feltevéseiket. Különösen azokat a rezsimeket vették figyelembe, amelyek szoros katonai vagy gazdasági kapcsolatokkal kötődtek az Egyesült Államokhoz. Érveiket két üggyel kapcsolatban próbálták tesztelni: a Fülöp-szigetek diktátorának, Ferdinand Marcos uralmának 1978-as és 1986-os válságával, valamint Dél-Korea diktátorának, Chun Doo Hwan uralmának 1987-es válságával.

Ambivalens gyakorlat

A napjainkban hatalmon lévő Obama-kormány külpolitikájának fontos részét képezte a Tunéziában és Egyiptomban történő 2011-es demokratikus felkelésekhez való ambivalens hozzáállás. Ennek megértéséhez fontos figyelembe venni, hogy az USA történelme során számtalanszor előfordult már, hogy az adott kormányzat egyszerre támogatta a liberális demokráciákat, míg más országok esetében előfordult, hogy tolerálta, sőt, még támogatta is az ottani önkényuralmat. Nem kétséges, hogy a legtöbb elnök a demokrácia előmozdítását preferálja. A demokrácia támogatása külföldön sokkal kellemesebb a nyilvánosság, a média, a Kongresszus számára, valamint általában egybeesik az elnöki preferenciákkal is. Az emberek rendszerint az elnököt teszik felelőssé a nemzet külpolitikájáért, így előnyben kell részesíteni azokat az irányvonalakat, amelyek az USA külső megítélését barátságosabbá teszik (beleértve a gazdasági érdekeket és a biztonsági politikát). Washington azonban gyakran tolerálta az autokratizmust is a történelem során, amely tágabb értelemben azt a látszatot kelti, hogy az Egyesül Államok csak abban az esetben támogatja a demokráciát, ha az érdekei úgy hozzák.

Több tényező együttállása

A szerzők szerint, a helyi diktátorok mögül való kihátráláshoz és a demokrácia előmozdításához két feltételnek kell teljesülnie:

1. Egy kívülről eredő, hazai krízis fenyegeti ezen államok autoriter rezsimjeit.

Ez megnyilvánulhat zavargásokban, lázadásokban, közelgő választásokban, stb. Az ilyen események arra kényszeríthetik a diktátort, hogy növelje az elnyomást vagy a hazai ellenzékkel tárgyaljon. Ugyanakkor ez a válsághelyzet az amerikai kormányzatot is egy dilemmával szembesíti: hűségesek maradnak a régi, de ellenszenves partnerükhöz, vagy leváltatják, hogy új szereplőket hívhassanak a demokrácia érdekében. Mindeközben az USA folyamatosan ellenőrzi ezeket az új szereplőket, hogy felmérje, szimpatizánsok vagy ellenségesek. Ha ez az ellenzéki elit amerikaellenes, sokkal nehezebb lesz az Egyesült Államoknak egyességre jutnia velük, míg ha szimpatizálnak az USA-val, akkor az kormányzat könnyebb szívvel ejti az előző autokratikus rezsimet.

1. Az ellenzéki elit nem rendelkezik az amerikai típusú modellel (szabad piac, liberális demokrácia) szemben egyéb hiteles alternatívával, amely a nemzeti fejlődést és biztonságot szolgálná.

Az Egyesült Államok vezető szerepet folytat a világban, nem formálisan ugyan, de szabályozza a többi államot, hatással van azok gazdaságára, hadseregére, társadalmi kapcsolataira. Ezt a hegemóniát David Lake viszonylagos autoritásnak (relational authority) nevezte, amely az USA érdekeit szolgálja, mivel így megakadályozhatja, hogy a szövetséges államok esetleg felsorakozzanak az Egyesült Államok versenytársaihoz, ellenfeleihez, illetve fenntarthat egy olyan nemzetközi gazdasági rendet, amely a fokozza az USA gazdasági növekedését és stabilitását.

Azonban léteznek olyan – a szerzők szerint – valós alternatív modellek, ideológiák, mint például a kommunizmus vagy iszlámizmus, amelyek fenyegethetik az USA érdekeit azáltal, hogy a gazdasági függőségben lévő államokban, az eltérő véleményen lévő elitek sokkal ellenségesebben állnak az Egyesült Államok vezető szerepéhez, és támogatják az USA vetélytársainak hegemóniáját. Ez viszont azt eredményezi, hogy Washington nem fogja elkötelezni magát a szabad választások mellett ezekben az államokban, ugyanis, ha a választások egy USA-ellenes kormányt hoznának ki győztesként, akkor az adott állam az ellenfél érdekszférájába mozdulhat el (pl. a hidegháború alatt Szovjetunió felé). Ráadásul ez még arra is aggodalmat adhat, hogy egy dominóhatást indít el, és a szomszédos országok is elkezdik követni ezt a mintát. Így az USA megpróbálja megakadályozni a szabad választásokat és egy olyan alkut ajánl fel autokratikus „ügyfelének”, amely szerint a megbízott rezsim katonai, kereskedelmi kedvezményeket kap, ha cserébe támogatja az USA fennhatóságát és szembeszáll riválisaival.

Ezzel szemben, amikor az USA-modell nem néz szembe valós alternatívával az autokratikus államokban, az ellenzéki elit továbbra is úgy fog hozzáállni az USA-hoz, hogy annak vezető szerepét és fennhatóságát támogatja. Ebből kifolyólag az amerikai kormánynak nem kell attól tartania, hogy autokratikus „védencének” elhagyása és a demokrácia lehetővé tétele hatalmat ad az USA-elleneseknek, és így elmozdítaná az államot a rivális blokk felé. Az elnök így megengedheti magának, hogy előnyben részesítse a demokrácia előmozdítását. 

A szerzők azon hipotézise, miszerint a liberális, baloldali elnökök, akik általában az emberi jogokat tartják a legfontosabbnak, nagyobb valószínűséggel távolítják el a diktátorokat, míg a konzervatív, jobboldali elnökök, akiknek a nemzetbiztonság fontosabb, szemet hunynak az elnyomás felett, nem igazolódott be. Jimmy Carter demokrata elnök volt, mégis támogatta Marcos önkényuralmát. Ronald Reagan pedig republikánus elnök volt, aki mégis a szabad választásokat és a demokrácia előmozdítását szorgalmazta a Fülöp-szigeteken.

A szerzők arra a következtetésre jutottak, ha az Egyesült Államok elnöke kevésbé érzékel nemzetbiztonsági fenyegetést, akkor valószínűbb, hogy felhagy a külföldi diktátorok támogatásával. Reagan sokkal kevésbé érezte már fenyegetőnek a Szovjetunió erejét 1986-ban, mint Carter 1978-ban. 1978-ban ugyanis még elképzelhető volt, hogy a demokratikus választások esetén az azt megnyerő alakulatban a kommunista ideológia képviselői is helyet kapnak, és ez az országot eltávolíthatja a nyugati-blokktól, rosszabb esetben pedig a szovjet-blokk felé közelítheti. 1986-ban azonban ennek lehetősége már elenyésző volt.

A szerzők legfőbb elmélete elvileg teljesült, mivel a fülöp-szigeteki eset alapján elmondható, hogy az USA kormánya akkor kényszerítette lemondásra az autokratikus rezsimet, amikor a rezsim krízisen ment keresztül, továbbá hiteles alternatívával sem rendelkezett a nyugat politikai-gazdasági modelljével szemben. Viszont abban az esetben, amikor már valamelyik feltétel nem teljesült a kettőből, az amerikai kormányzat kitartott az autokratikus rezsim támogatása mellett.

1978-ban még valós modell volt a szovjet kommunizmus, így a Beningo Aqino által vezetett Marcos-ellenes elit alternatívája az volt, hogy hatalomra jutásuk esetén, nem újítanák meg a katonai bázisokat érintő, USA-val kötött szerződéseket. Az USA fő döntéshozói úgy hitték, a filippínó ellenzéki elit USA-ellenes, ezért Carter – tartva attól, hogy az ellenzék által vezetett Fülöp-szigetek az USA ellen fordulna – nem tett kísérletet Marcos leváltására. Azonban 1986-ban, mikor Marcos ismételten elcsalta a választásokat, a Szovjetunió már szétesőfélben volt, így a kommunista modell elveszítette hitelességét. Az ekkori ellenzéki elit vezére, Corazon Aquino felismerte, hogy egy USA-ellenes álláspont elfogadhatatlan az USA számára, így olyan lépéseket tett, melyekkel biztosíthatta az Egyesült Államok kormányzatát arról, hogy benne megbízhatnak. A Reagan-kormányzat így támogatta a demokrácia előmozdítását.

Dél-Korea esetében is hasonló folyamatok mentek végbe. A dél-koreai diktátor, Chun Doo Hwannal szembeni ellenzék vezérének, Kim Dae Jungnak 1980-ban egy elég ambivalens alternatívával rendelkezett, ugyanis egyszerre közeledett az USA és a Szovjetunió felé is, így vesztett erejéből, az USA nem állt mellé. Kim azonban 1987-ban már egyértelműen a „nem kommunista, nem erőszakos, nem USA-ellenes” politika mellett foglalt állást, és ez azt eredményezte, hogy a Chun-ellenes elit nagy része is USA-baráttá vált.

Konklúzió

A szerzők szerint tehát az Egyesült Államok viszonya a demokratizálódási folyamatokhoz nagyban függ attól, ezek a folyamatok mennyiben segítik a nyugatbarát erők hatalomra jutását egyes országokban. Fontos szempont, hogy egy-egy rezsim (akár autoriter, akár demokratikus) közös értékeket valljon – vagy legalább közös érdekek mentén politizáljon – az Egyesült Államokkal, azonban ha egy diktátor ellenzéke nyugatellenes felhangokat üt meg, nem számíthat az USA támogatására.