Hans Kundnani: Leaving the West Behind,

Foreign Affaris, January/February 2015

Hans Kundnani a European Council on Foreign Relations európai think-tank kutatási igazgatója és Birmingham University oktatója cikkében a német külpolitika hangsúlyeltolódását vizsgálja. Véleménye szerint az ukrán válságra adott német reakciók jól tükrözik azt az évek óta tartó tendenciát, hogy Németország önálló külpolitikai irány kialakításán dolgozik. Németország egyrészt távolodik nyugati szövetségeseitől, másrészt pedig igyekszik jobb kapcsolatokat kialakítani Oroszországgal és Kínával. Az új külpolitikai irányt alapvetően a német választók is támogatják. Erre jó példa, az az ARD német közmédia által készített közvélemény kutatás, amelyben a válaszadók 49 százaléka látta úgy, hogy az országnak közvetíteni kellene a Nyugat és Oroszország között a Nyugattal való szövetség helyet.

Németország és a Nyugat

Németországnak a szerző szerint mindig is ambivalens kapcsolatai voltak a Nyugat többi részével. Kétségtelen, hogy az olyan német filozófusok, mint Kant és Hegel nagyon nagy hatással voltak az egyetemes nyugati értékek megteremtésére, azonban számos, a nyugati értékrendet megkérdőjelező ideológiának is német gyökerei vannak. Már a 19. században megfigyelhető volt, hogy az egységesülő Németország egyre inkább a francia felvilágosodással szemben igyekezte kialakítani a saját nemzeti identitását. Ez a fajta nacionalizmus a szerző szerint a nácizmusban érte el a betetőződését. A második világháború borzalmai után azonban Németország mindent megtett azért, hogy ismét a Nyugat részeként fogadják el. Elindították az úgynevezett Westbindung („nyugati elköteleződés”) folyamatát, amely legalább 50 évig a német külpolitika egyik legfontosabb pillére volt. Ennek keretében Németország többek között belépett a NATO-ba, teljes mellszélességgel támogatta az európai integrációt és bevezette az eurót. A délszláv háborúk során is támogatták a NATO-t ugyanúgy, ahogy a 2001-es afganisztáni háborút.

Az első repedések a nyugat többi része és Németország közötti kapcsolatokban a szerző szerint a 2003-as iraki háborúhoz köthetőek. Az akciót sem a német közvélemény, sem a német vezetés nem támogatta. A német kancellár Gerhard Schröder a konfliktus kapcsán külön „német útról” és „amerikai útról” beszélt. A „német út” a kancellár szerint a békés rendezés útja, a német hadsereg „Freidensmacht”, vagyis „béketeremtő erő”. Ennek kertében csökkentek a német honvédelmi kiadások. Németország jelenleg a GDP-nek 1,3 százalékát költi védelmi kiadásokra, amely elmarad a NATO által elvárt 2 százaléktól. Az utóbbi években ezért egyre több kritikát kap a NATO-tól és az Egyesült Államoktól, miszerint Németország nem veszi ki kellőképpen a részét a szövetség megőrzéséből.

A szakértő szerint az amerikai-német kapcsolatok tovább romlottak a 2008-as gazdasági válság kapcsán. Németország ugyanis deflációs nyomást helyezett kereskedelmi partnereire, amit az Egyesült Államok hevesen kritizált. Németország pedig az Egyesült Államok mennyiségi lazítás (quantitative easing) politikáját ítélte el. A líbiai válság újabb forduló pontot jelentett. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában a németek a kínaiakhoz és az oroszokhoz hasonlóan tartózkodtak a katonai beavatkozást kérdésében, sőt a később katonai koalícióban részt sem vettek. A kapcsolatok a szerző szerint igazi mélypontjukat a NSA (Amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség) lehallgatási botrányával érték el. A botrány véleménye szerint a német közhangulatot is az Egyesült Államok ellen fordította.

Végül Kundnani szerint a németek azért is távolodnak a Nyugattól, mert stratégiailag már nem olyan fontos számukra a Westbindung politikája. A közép-kelet-európai országok EU és NATO csatlakozásával Németország nem csak fontos piacokat szerzett, hanem határainak biztonságát is garantálta. Most már szövetséges államok veszik körül, így egyre kevésbé van szüksége a NATO nyújtotta védelemre. Ráadásul a német export jelentős és egyre növekvő része ma már nem Nyugat-Európában irányul.

A német keleti nyitás

A szerző szerint Németország és Oroszország a történelem során gazdasági szimbiózisban élt. Mindkét ország függött egymástól gazdaságilag, amelyet több ízben az országok vezetői is felismertek. Elég csak a három császár szövetségére gondolnunk, vagy a ’20-as években történt titkos megállapodásokra a két ország között. E közös történelmi tapasztalatok szellemében indította útnak Willy Brandt német kancellár 1969-ben az Ostpolitik „keleti politika” elnevezésű programját. Célja az volt, hogy a Szovjetunióval kialakított gazdasági együttműködéseket idővel politikai együttműködésekké alakítsák, amelyekkel lassan liberalizálhatják a kommunista rendszert. A kancellár szerint így lehetett idővel elérni Németország újraegyesítését is.

A hidegháború után a német-orosz együttműködés csak erősödött a szerző szerint. A német vezetés úgy látta, hogy technológiai megállapodásokkal és a kereskedelem növelésével modernizálhatja Oroszországot, és így egyúttal stabilizálhatja kelet-európát is. A nagyobb német cégek stratégiai befektetéseket eszközöltek Oroszországban. Ráadásul a fukushimai katasztrófa után Németország úgy döntött, hogy a lehető leggyorsabban felszámolja atomerőműveit, így az ország egyre nagyobb mértékben függ az orosz gáztól és olajtól. Ezen gazdasági kapcsolatoknak köszönhető, hogy Németország vonakodott az orosz szankciók támogatásánál. Angela Merkelre komoly nyomást gyakoroltak a német cégek, illetve a közvélemény is megosztott volt a szankciók kapcsán. A Siemens vezérigazgatója, Joe Kaeser például meg is látogatta Putyint, hogy biztosítsa az elnököt és az orosz közvéleményt arról, hogy a Siemens továbbra is szeretne az országban befektetni. A szerző szerint végül a maláj gép júliusi lelövése adott a német kormánynak lehetőséget arra, hogy keményebben lépjen fel Oroszországgal szemben. A német vezetés azonban továbbra is hevesen ellenzi a katonai műveleteket Ukrajnában.

Németország az elmúlt években nemcsak Oroszországgal, hanem Kínával is jobb kapcsolatokat alakított ki. Kína 2013-ban már Németország második legfontosabb exportpiaca volt az EU-n kívül, az Egyesült Államok után. A szerző szerint a 2008-as válság tovább közelítette egymáshoz a két országot, ugyanis mindketten elutasították az amerikai megközelítést és nagyon hasonló intézkedésekkel próbáltak kilábalni a válságból. A gazdasági együttműködés politikailag is közelebb hozta a két országot. Figyelemre méltó, hogy 2011 óta a két ország rendszeres kormányzati konzultációkat és közös kabinetüléseket tart. Kína korábban egy országgal sem alakított ki ilyen szintű együttműködést. A szerző szerint ezért kérdéses, hogy egy lehetséges jövőbeni Kína és Egyesült Államok közötti konfliktusban Németország milyen álláspontra helyezkedne. Véleménye szerint Németország gazdasága túlságosan is függ Kínától, ezért egy konfliktusban az ország semleges maradna. Ezt tovább erősíthet, hogy 2012-ben a kínai német nagykövet Michael Schaefer kijelentette, szerinte már nincs olyan, hogy egységes Nyugat.

Konklúzió

A szerző szerint tehát, bár Németország továbbra is a nyugati értékeket fogja követni, a jövőben könnyen lehet, hogy konfliktusba kerül nyugati szövetségeseivel. Véleménye szerint ma Németország az Európai Unió legfontosabb hatalma, és ha Nagy-Britannia valóban elhagyja a szervezetet, akkor az ország vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen lesz. Így a jövőben Németország külpolitikai hangsúlyeltolódása az egész unióra is hatással lehet. Ez pedig teljesen átírhatja a jelenlegei globális hatalmi struktúrákat, és az Egyesült Államok elveszítheti európai szövetségeseinek többségét.