John J. Mearsheimer: Why the Ukraine Crisis Is the West’s Fault

Foreign Affairs, Szeptember/Október 2014.

John J. Mearsheimer, a Chicago-i Egyetem professzora szerint a nyugati hatalmakat terheli nagyobb felelősség az Ukrajnában kialakult válsághelyzet miatt. Ezzel az állítással Mearsheimer ellentmond azon nyugaton elterjedt gondolkodásmódnak, hogy az ukrajnai válság okozója majdnem teljes egészében Oroszország. A nyugati hatalmak gyakorlatilag kiprovokálták az orosz agressziót, méghozzá azzal, hogy a korábban szovjet befolyás alá eső államok NATO és az EU tagokká váltak, valamint az ukrán narancsos forradalom nyílt támogatásával. A kétezres évek Ukrajnájában a nyugatbarát erők előtérbe kerülése egybeesik az ún. narancsos forradalom 2004-es győzelmével. Így a térségben egy olyan mozgalom jelent meg, amelyet Oroszország már a kezdetektől ellenzett.

Mearsheimer kiemeli, hogy az Egyesült Államok és Európa valószínűleg ott követte el a legnagyobb hibát, hogy továbbra is azt feltételezte: Európa egyesülhet és stabilizálódhat olyan alapelvek mentén, mint a jogállamiság kiterjesztése, kölcsönös gazdasági kapcsolatok és a demokrácia. Ez később hibás stratégiának bizonyult. Az ukrajnai válság megmutatta, hogy a reálpolitikai szempontok továbbra is jelentős szerepet játszanak a nemzetközi politika rendszerében.

Figyelmen kívül hagyott előjelek

A problémák akkor kezdődtek, amikor a NATO még keletebbre akart terjeszkedni, Ukrajna és Grúzia felvételével. Noha Franciaország és Németország ellenkezése miatt ezeket az államokat nem sikerült felvenni, a NATO nyilvános ígéretet tett arra, hogy Ukrajna és Grúzia idővel tagállammá válik. Ezt Oroszország hevesen ellenezte, és már 2008 augusztusában katonai támadást intézett Grúzia ellen, felügyelete alá helyezte Abkháziát és Dél-Oszétiát, valamint az elkövetkezendő években ellehetetlenítette a grúz állam működését. Ennek ellenére a NATO továbbra sem jelentette ki nyilvánosan, hogy letesz Ukrajna és Grúzia felvételéről, mi több, folytatta a terjeszkedést Albánia és Horvátország felvételével 2009-ben.

Az ukrán válság

A hidegháború utáni folyamatos nyugati terjeszkedést Oroszország provokációként értelmezte, és nem nézte jó szemmel a közvetlen érdekszférájába tartozó Ukrajna közeledését az Európai Unióhoz. Az ukrán válságot kirobbantó első lökés az volt, amikor Janukovics elnök elutasította a régóta tárgyalt EU-s társulási megállapodást, és helyette Oroszország felé nyitott, egy 15 milliárd dollár értékű orosz csomag elfogadásával. Ekkorra azonban már jelentős számú EU szimpatizáns élt Ukrajnában, akik utcai demonstrációkkal nyilvánították ki ellenérzéseiket Janukovics lépéseivel szemben.

Másrészt az is egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy amerikai befolyás is áll az ukrán lázongások mögött, ezért Oroszországnak érdekében állt agresszíven reagálni a forradalmi hangulatra. Putyin világossá tette, inkább tönkreteszi Ukrajnát, mint hogy az ország a nyugati hatalmi érdekszférába kerüljön.

Diagnózis

Mearsheimer kiemeli, a nyugati hatalmak a demokrácia és a szabadságjogok eszméjének terjesztésével akarták stabilizálni a volt szovjet érdekszférát, nem vették figyelembe azonban, hogy a realista orosz külpolitika ezt egyértelműen a saját érdekszférájába való behatolásnak fogja tekinteni. Bár a nyugati hatalmak nem az orosz érdekek ellen akartak fellépni, tevékenységük egyértelműen ellentétes hatást váltott ki: Ukrajna destabilizációjához vezetett. A hidegháború végével és a Szovjetunió bukásával nem szűnt meg automatikusan az orosz érdekeltségű térség, csak keletebbre tolódott.

Felmerül a kérdés, a nyugati hatalmak és az USA miért nem értették, hogy az Ukrajna-politikájuk konfliktust fog eredményezni Oroszországgal?

• A világháborút követően a kelet-közép-európai emigránsok erősen lobbiztak országaik NATO-taggá válásért, mert azt akarták, hogy a NATO biztosítsa országaik védelmét.

• Néhány politikus és elemző is azt gondolta, hogy még mindig szükséges Oroszország kordában tartása (többségük helyesen látta, hogy a NATO terjeszkedését Oroszország érzékeny kérdésként fogja kezelni.)

• A Clinton-adminisztráció vezetői úgy gondolták, hogy a hidegháború végével a nemzetközi politika is megváltozott, és a poszt-nacionalista rend vette át a realista logika szerepét Európában.

• A nyugati hatalmak új célkitűzése az lett, hogy az egész európai kontinens olyanná váljon, mint Nyugat-Európa. Mára ez a törekvés vált az elfogadott dogmává az USA-ban, és ez tükröződik Obama politikájában is.

• Putyin és Oroszország a politikai realizmus diktálta elvek szerint, míg a nyugati hatalmak idealista elvek szerint viselkedtek, és teszik azt többnyire ma is a nemzetközi politikában.

• Ennek az lett az eredménye, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei tudtukon kívül provokáltak egy jelentős krízist Ukrajnában.

Magyarázatok

A szerző reagál azokra az elemzőkre, akik amellett érvelnek, hogy Putyin a szétesett Szovjetunió érdekszférájának egy részét próbálja visszaállítani azzal, hogy kijjebb tolja Oroszország határait. Eszerint, a Krím-félsziget beolvasztása után, Putyin teszteli a nemzetközi helyzetet azért, hogy megtudja, eljött-e az idő arra, hogy Ukrajnát – vagy legalábbis annak keleti felét – Oroszország részéve tegye. Ebben az értelmezésben kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy a NATO vegye fel tagjai közé Ukrajnát és Grúziát, hogy ezzel kordában tartsa Oroszországot, mielőtt az teljesen átveszi a szomszédai feletti hatalmat, és veszélyezteti akár Nyugat-Európát is.

A szerző szerint azonban téves az a felvetés, hogy Putyin Nagy Oroszországot szeretne létrehozni, mivel ennek biztos jelei már 2014 február 22-e, Janukovics Oroszországba menekülése után megmutatkoztak volna. Álláspontja szerint Oroszország nem tudná beolvasztani Kelet-Ukrajnát, mert nincsenek meg a kellő harci képességei és gazdasági erőforrásai ehhez.

A kiút

A szerző szerint az egyetlen megoldás az, hogy a nyugati világ alapjaiban megváltoztatja Ukrajnával kapcsolatos hozzáállását. Amerikának és szövetségeseinek fel kell hagyniuk az Ukrajna nyugatosítására irányuló törekvéseikkel, és ehelyett egy neutrális ütközőállamot kellene létrehozni a NATO és Oroszország között – hasonlóan a hidegháború alatti Ausztriához.

Az Egyesült Államok és Európa választás előtt áll: vagy folytatja az eddigi politikáját Oroszországgal szemben, vagy egy teljesen új irányvonalat kezd. Az első opció esetén a viszony a nyugati hatalmak és Oroszország között tovább romlana, Ukrajna pedig megszűnne működő államként létezni. A második opció megvalósulása esetében a szerző egy olyan megoldási javaslatot támogatna, amely, – ahogyan azt már kifejtettük – egy teljesen független neutrális államot hozna létre. Ez azonban nyilvánvalóan jelentős presztízsveszteséggel járna a nyugati hatalmak számára, mivel eddigi politikájuk teljes körű felülvizsgálatát jelentené. A szerző határozott álláspontja szerint viszont csak ez az opció adna lehetőséget arra, hogy mindkét oldal kevesebb veszteséggel kerüljön ki a válságból.