Forrás: Google

Tuomas Forsberg: From Ostpolitik to ‘Frostpolitik’? Merkel, Putin and German Foreign Policy towards Russia, International Affairs, vol. 92 no. 1, 2016, pp. 21-42.

Tuomas Forsberg, a Tampere University nemzetközi tanulmányok professzora és a Finn Tudományos Akadémia külügyi igazgatója tanulmányában Németország Oroszország-politikáját vizsgálja. Arra keresi a választ, hogy az elmúlt években mennyire is változott meg az ország külpolitikája Oroszország felé, illetve, hogy ennek a változásnak milyen bel- és külpolitikai okai lehetnek. Kutatásában a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek különböző irányzatait vizsgálja, s több interjút is felhasznál, amelyeket német, illetve orosz politikusokkal és közéleti szereplőkkel készített.

Ostpolitik - Németország hagyományos oroszpolitikája

Az Ostpolitik kifejezést 1969-ben Willy Brandt szociáldemokrata kancellár használta először a Szovjetunióval és a Varsói Szerződés országaival folytatott megbékélési politikájának a leírására. Brandt úgy látta, hogy a Szovjetunióhoz való közeledéssel, a szorosabb gazdasági és kulturális kapcsolatok kiépítésével idővel aláásható a diktatúra hatalma és elhozható a demokrácia a kommunista országokba is. A közeledés egyik legfontosabb eleme a szorosabb energetikai együttműködések kialakítása volt. A közeledés egyfajta kötéltáncként is felfogható, hiszen Németország egyúttal az Egyesült Államokkal meglévő szoros kapcsolatát sem szerette volna kockáztatni. Példának okáért ezért Németország ugyanúgy részt vett a Szovjetunió ellen folytatott technológia bojkottban. Az Ostpolitik a legtöbb külpolitikai szakértő szerint sikeres volt, főbb elemei pedig Helmut Schmidt szociáldemokrata és Helmut Kohl kereszténydemokrata kancellárok alatt is tovább éltek. Sőt, a közeledési politika a Szovjetunió bukása és a német újraegyesítés után is tovább folytatódott – ekkor már Oroszország irányába.

Az Ostpolitik vége?

Angela Merker 2005-ös hatalomra kerülésével úgy tűnhetett, az Ostpolitik továbbra is alapvetően fogja meghatározni Németország oroszpolitikáját, a szerző szerint azonban ez nem egészen így történt. Merkel elődeivel ellentétben nem alakított ki szoros kapcsolatot az orosz vezetéssel és a kezdetektől élesebb hangot ütött meg Oroszország demokratikus fejlődésével és emberjogi helyzetével kapcsolatban. Szintén jelzésértékű volt Németország erős kritikája Oroszország felé, amikor az ország 2007-ben a fehéroroszországi gázviták során 5 európai ország felé zárta el a gázcsapokat. Merkel nyilatkozataiban egyenesen úgy fogalmazott, hogy az egyoldalú és nem egyeztetett lépéssel Oroszország aláásta a két ország között kialakított bizalmat. 2012-ben, miután Putyin bejelentette, hogy harmadszor is indul az elnöki székért, tovább romlott a két ország kapcsolata. Egyértelmű törést jelentett, hogy 2012 júniusában Joachim Gauck német szövetségi elnök lemondta az oroszországi német év programsorozat megnyitóját. Sőt, még ugyanebben az évben a német Bundestag is elfogadott egy határozatot, amelyben Oroszország emberi jogi helyzetét kritizálták. A kapcsolatok 2013-ban még tovább romlottak, miután Oroszország kriminalizálta a homoszexualitást és a külföldi ügynökök ellen hozott törvényeknek köszönhetően több német alapítvány oroszországi irodáját lefoglalta. Forsberg szerint tehát a német oroszpolitika már jóval a 2014-es ukrajnai válság előtt változóban volt. Kétségtelen azonban, hogy az ukrán válság tovább erodálta a két ország közötti bizalmat. Németország nyomatékosan elítélte a Krím-félsziget annektálását és támogatta a célzott gazdasági szankciókat is. A maláj utasszállító lelövése, majd a kelet-ukrajnai harcok kitörése, amit a német kormányzat egyértelműen orosz beavatkozásként értékelt, valódi mélypontra jutatták a német-orosz kapcsolatokat.

Forrás: Google

Új német külpolitika

Forsberg úgy látja, hogy a fenti feszültségek ellenére nem beszélhetünk arról, hogy Németország oroszpolitikája drasztikusan új irányt vett volna. Az Ostpolitiknak ugyan vége van, de Németország továbbra is igyekszik partnerként és mediátorként fellépni Oroszország kapcsán. A szerző szerint Merkel alatt Németország egyértelműen magabiztosabb és önállóbb külpolitikát igyekszik kialakítani, mint korábban. Ennek pedig fontos eleme a gazdasági együttműködés Oroszországgal, akár azon az áron is, hogy érdekkonfliktusba kerül nyugati szövetségeseivel. A szerző szerint Németország már az ukrán válság előtt is számos példáját adta annak, hogy hajlandó az Egyesült Államokkal eltérő véleményt képviselni Oroszország kapcsán. 2007-ben például ellenezték Grúzia esetleges NATO-csatlakozását, s Ukrajna kapcsán is végig hasonló állásponton voltak. Ha érdekük úgy kívánta, akkor az Egyesült Államok politikáját támogatták, például a közép-kelet európai rakétatelepítések alkalmával. Az ukrán válság kapcsán is igyekeztek középutas politikát folytatni, például csak a célzott gazdasági szankciókat támogatták, a további szankciókat már nem. A konfliktus során végig aktív közvetítő szerepet vállaltak az Egyesült Államok és Oroszország között, s mindkét ukrajnai tűzszünet elfogadásában fontos szerepet vállaltak. Szintén új elem, hogy a korábbiakkal ellentétben a német vezetés politikai céljai elérése érdekében akár gazdasági céljairól is hajlandó lemondani. A szankciók Európán belül egyértelműen a német ipart érték a legérzékenyebben, a kezdeti szankciókat mégis teljes mellszélességgel támogatta a német vezetés, még az erős ipari lobbi ellenkezésének ellenére is.

A kapcsolatok megromlásának okai

Forsberg szerint tehát Németországnak alapvetően nem érdeke a korábbi szoros kapcsolatok leépítése Oroszországgal. Felmerülhet viszont a kérdés, hogy Merkel alatt mégis miért figyelhető meg a konfrontatívabb hangnem Oroszországgal szemben. Kutatásai alapján arra a következtetésre jut, hogy a kapcsolatok romlása elsősorban nem a nemzetközi körülményeknek vagy a belpolitikai folyamatok alakulásának köszönhető, hanem a két ország politikai vezetőinek a személyiségének. Ahogy fentebb is említettük, Merkel elődeitől eltérően már a kezdetektől nem törekedett a személyesebb kapcsolatok kialakítására Putyinnal. Putyin pedig számos esetben megsértette Merkelt, diplomáciai találkozóikon például többször is órákig váratta, illetve Putyin egyszer saját kutyáit is a tárgyalóterembe engedte, pedig Merkel köztudottan fél a kutyáktól. Az sem véletlen szerinte, hogy míg Medvegyev elnöksége alatt kifejezetten jó kapcsolatok alakultak ki a két ország között, addig Putyin 2012-es harmadik elnökségétől ismét gyorsan romlottak a kapcsolatok. Forsberg szerint az orosz vezetés és Putyin aláásta a két ország között meglévő alapvető bizalmat. Több esetben is egyoldalú lépésekre szánták el magukat, például a fentebb már említett 2007-es gázelzárás esetén, vagy az ukrán konfliktus során. Emellett a német vezetés többször is úgy értékelte, hogy az oroszok kifejezetten hazudtak nekik, például a maláj utasszállító lelövése, vagy a kelet-ukrajnai lázadok támogatása kapcsán. A kapcsolatok megromlása tehát elsősorban a két ország vezetőinek bizalomvesztésének köszönhető. Pontosan ezért, amíg mindkét országban a jelenlegi politikai vezetés van hatalmon, nehéz lesz a korábbi szoros kapcsolatok visszaállítása.