Harvey Mansfield: Our Parties, Part One – The Democrats: how progress became drift,

City Journal, Winter 2015,

Harvey Mansfield politikatudós, a Harvard és Stanford University professzora a Demokrata párt politikai hátterét vizsgálja. Véleménye szerint az amerikai pártrendszer teljesen polarizálttá vált, amelyben a konzervatívok egyre konzervatívabbá, a liberálisok pedig egyre liberálisabbá válnak. A demokraták a szerző szerint liberálisok, akik magukat a progresszió, a haladás élharcosainak látják, akiknek ezért a haladásért folyamatosan meg kell küzdeniük a konzervatívokkal. Mivel hisznek a progresszió sikerében, úgy gondolják a konzervatívok – akiket gúnyosan csak reakciósnak hívnak – előbb vagy utóbb eltűnnek, mint a történelem egyéb vállalhatatlan elemei, például a rasszisták vagy a hímsoviniszták. Mansfield szerint azonban a konzervatívok választási sikerei nem ezt támasztják alá, a liberalizmus a konzervativizmushoz hasonlóan ugyanis csupán egy politikai ideológia, bármennyire is szeretnék ezt másképp látni a hívei. Mansfeld cikkében az amerikai liberális demokrata politikai ideológia számos hiányosságát rója fel.

Van-e progresszió és teljes egyenlőség?

A liberálisok a progresszióban hisznek, abban, hogy a történelem egy egyenes vonalú fejlődés. Azonban Mansfield szerint ez egy ugyanolyan hitrendszer, mint a vallás, hiszen nem tudjuk tudományosan bizonyítani, hogy a történelem haladna bármilyen irányba is. Kérdésként merül fel továbbá, hogy mi ennek a progressziónak a célja? Ha pedig nem ismerjük ezt a végső célt, hogyan beszélhetünk haladásról? Ezért a liberálisok sokszor az egyenlőtlenség elleni küzdelemként állítják be ezt a progressziót. Az viszont nem egyértelmű, hogy a teljes egyenlőségre törekednek-e, vagy csak a jelenlegi egyenlőtlenségeket szeretnék enyhíteni. Mansfield szerint úgy tűnhet, a liberálisok mindig találnak egy újfajta egyenlőtlenséget, amit fel kell számolni. Mansfeld cinikusan felteszi a kérdést, mi lesz a következő egyenlőtlenség, amit fel kell számolnunk: a vékonyak és kövérek, vagy az okosak és a kevésbé okosak közötti különbséget? Szerinte az egyenlőség nem lehet valódi végcél, ugyanis megfoghatatlan fogalom, teljes egyenlőség pedig jelenleg elképzelhetetlen. További probléma, hogy a politikai intézmények sem képesek teljes egyenlőséget biztosítani az állampolgárok számára. A szavazati jog ugyan egyenlő, de nyílván nem fenntartható, hogy minden egyes kérdésről minden egyes állampolgárt megkérdezzünk. Az információhoz való hozzáférés sem lehet teljesen ugyanolyan. Szintén nyilvánvaló, hogy a választópolgárok között sosem lesz teljes véleményazonosság, így a szerző szerint felmerülhet a kérdés, hogy mi történik akkor, ha a demokratikus többség az egyenlőtlenségek fenntartása mellett szavaz? Ilyen esetben térjünk el a demokráciától?

Mansfield szerint a liberálisok ezt a kérdést a kommunista ideológiából átvett úgynevezett „hamis tudat” elméletével igyekeznek áthidalni. A „hamis tudat”, lényege, hogy az átlagemberek sokszor nem ismerik fel, hogy valójában mi is jó számukra, így ilyen esetekben az ezt felismerő „szellemi elitnek” kell a helyes irányba terelni őket. Természetesen a liberálisok magukat látják ebben a szerepben. A szerző szerint így tulajdonképpen a liberálisok sokszor ugyanolyan elitisták, mint az ezzel megvádolt konzervatívok. A szerző azt is megjegyzi, hogy egy demokráciában az egyenlőség mellett a szabadság eszméje is ugyanolyan fontos. Az egyenlőség és a szabadság azonban bizonyos esetekben kizárhatják egymást. Mansfield a női egyenjogúságot hozza fel példaként. A női egyenlőség elérésével ugyanis véleménye szerint végre szabadok lehetnek a nők, azonban ennek paradox következménye, hogy a nők közötti egyenlőtlenségek nőttek. A tehetséges és ambiciózus nők ugyanis most már nincsenek rászorulva arra, hogy csak otthon legyenek. A szerző szerint a szabadságnak köszönhetően az emberek szabadon tehetnek bármit a tehetségükkel, ez azonban egyenlőtlenséget szül a kevésbé tehetséges vagy ambiciózus emberekkel szemben. Mansfield szerint mindezek miatt felmerülhet a kérdés, hogy a liberálisok számára a demokrácia-e az az államforma, amely létrehozhatja a teljes egyenlőséget, vagy csak egy eszköz számukra a tökéletes államforma eléréséhez.

A liberalizmus nem racionális ideológia

Mansfield szerint tehát, bár a liberálisok a történelem során igyekeztek úgy beállítani magukat, mint a józan ész, a racionalizmus és az értelem megtestesítői, akik küzdenek a babonák, az előítéletek és a szokások ellen, mára azonban az ideológia elvesztette a racionális alapját. Ahhoz ugyanis, hogy a liberálisok valóban racionalisták legyenek, meg kellene határozni, hogy mi is a progresszió és merre is tart. Mivel nincs erre válaszuk, sokszor nem is hajlandóak az érdemi vitára, és egyáltalán nem toleránsak a másként gondolkodókkal szemben, akiket sokszor lesajnálnak és nem is tekintenek méltó vitapartnernek. Azért, hogy racionálisnak állítsák be magukat, azzal érvelnek, hogy a fejlődés mindig ésszerűbb, mint annak elutasítása.

A liberálisok tehát úgy érvelnek, hogy ők képviselik a racionalitást, a tudományosságot, a fejlődést. Másként fogalmazva: a fejlődés irányáról, minőségéről és tartalmáról kialakított képüket a racionális alapokon nyugvó tudományos eredmények befolyásolják. Mansfield szerint ez az új liberális mantra: „a tanulmányok bizonyítják, ezért cselekszünk így”. A liberálisok függetlennek és ideológiailag el nem kötelezettnek vallják magukat, akik csak a tudományos tanulmányok eredményei szerint cselekednek. Mansfield szerint azonban a tudomány sem mindenható. Szerinte a 21. században már a tudósok sem tudják, hogy pontosan mi is a tudomány célja. Felteszi a kérdést, hogy tulajdonképpen a jó elérésért küzd-e a tudomány. A szerző szerint a tudósok számára ez egy kényes kérdés, hiszen a jó nem tudományos fogalom, nem egy mérhető érték vagy tudományos tény. A tudósok ennek ellenére a gyakorlatban úgy viselkednek, mintha a tudomány kizárólag az emberiség jólétét szolgálná, így a tudomány sok esetben ugyancsak hitnek minősül. Így véleménye szerint a liberálisok tudományba vetett meggyőződése végeredményben ugyanolyan dogma és hit, mint bármely vallás, csak a tudomány átveszi a teológia, a tudósok pedig a papok szerepét.

A liberálisok a nagy állam hívei

Mansfield szerint a progresszió elengedhetetlen eleme a visszafordíthatatlanság. Csak akkor beszélhetünk ugyanis progresszióról, ha annak eredményeit nem kérdőjelezik meg, és nem számolják fel. A liberálisok ezért igyekeznek minél nagyobb szavazóbázist megnyerni maguknak, amit – Mansfield szerint – a különböző szociális jogosultságok kiterjesztésével kívánnak elérni. A szociális jogosultságok egyébként a szerző szerint visszavonhatatlanok, hiszen nincs olyan politikai erő, amely el merné venni a már megadott szociális jogokat. Véleménye szerint a szociális jogosultságok több szempontból is veszélyesek lehetnek a jövőben. Egyrészt individualizálják a társadalmat, az embernek saját pénzügyi biztonsága lesz a legfontosabb. és nem a közösség érdekei. Az állam és az egyének között közvetlen kapcsolat jön létre, amely nem függ a közösségektől, így erős állam jön létre, tőle függő, a közösségektől elszakított és gyenge egyénekkel.

Másrészt a szociális jogosultságok rendszere hatalmas bürokráciát is igényel. Egy egyszerű jog bevezetése is akár több ezer oldalnyi új normaszöveggel járhat, arról nem is beszélve, hogy a jövőben ennek betartását ellenőrizni is kell, amely szintén többletmunkát igényel, sőt akár külön állami intézményt is létrehozhatnak erre a célra, ami még több ráfordított erőforrást jelent. A szerző szerint ez egyfajta rejtett adó, hiszen az emberek többsége nem látja át, hogy mindezt az ő adóforintjaikból finanszírozzák.

Harmadrészt a szociális jogosultságok rendszere jelenleg fenntarthatatlan. Mansfield felveti, hogy ez a keynesi gazdaságpolitika elkorcsosulása, hiszen már nem csak az új beruházások megvalósítására vesz fel hiteleket az állam, hanem a jelenlegi rendszer fenntartására is. A nyugdíj például már régen nem arról szól, hogy visszakapom, amit annak idején befizettem, hanem azt a jelenlegi keresők finanszírozzák. A szerző szerint ez olyan, mint egy piramisjáték, amelyben mindig újabb és újabb embereket kell beszervezni, hogy visszakaphassam a pénzemet. A túl sok jogosultság ezért szinte menthetetlenül eladósodottá tette a nyugati államokat. Mansfield úgy véli, a rendszer fenntartásáért a liberálisok a szabad piac ellen fordultak, ma már úgy látják, hogy az állam legfontosabb feladata az egyének megvédése a szabad piactól. Így a mai nyugati demokráciák a fogyasztók, a költekezők és a nem dolgozók társadalmává váltak, a termelők, megtakarítók és dolgozók társadalma helyett.