Song Lilei: From rediscovery to new cooperation: The relationship between China and Central Eastern Europe,

EU-China Observer, Issue 5, 2013.

Song Lilei, a kínai Tongji Egyetem docense tanulmányában Kína és a közép-kelet-európai régió államainak kapcsolatát vizsgálja. Az elmúlt években egyre élénkebb gazdasági kapcsolat figyelhető meg Kína és a 16 kelet-közép-európai állam (KKE) között, amely mögött a régiót sújtó gazdasági és pénzügyi nehézségek állnak. Ugyan a világgazdasági válság egész Európát sújtotta, a közép-kelet-európai államoknak más pénzügyi nehézségekkel is szembe kellett nézniük, így Kína – mint új megbízható kereskedelmi partner – a szerző szerint jó alternatívát nyújthat ezen államok számára. Emellett Kínának is jó lehetőség a térséggel való kapcsolatok erősítése, kereskedelmi útvonalai és tengerentúli befektetési lehetőségeinek diverzifikálására.

Kína már 1949-ben kezdeményezte a diplomáciai kapcsolatok felvételét, és a hidegháború alatt Kína komoly gazdasági és politikai kapcsolatokat épített ki a térséggel. A hidegháború lezárásával azonban a KKE régió olyan jelentős változásokon ment keresztül, amelyek nagy hatással voltak az országok Kínával való együttműködésére is. A vasfüggöny ledöntésével a vizsgált 16 ország nyugatbarát politikát kezdett folytatni, és prioritásként az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozást jelölte meg, amelyet viszonylag hamar el is ért. Ezzel olyan intézményeknek lettek tagjai, amelyek ugyan támogatják a gazdasági együttműködést Kínával, de fenntartásokkal kezelik politikai berendezkedését és növekvő katonai kapacitását.

A térség államainak csoportosítása

A hidegháború lezárásával és az új nyugatbarát politikával, a kelet-közép-európai országok nézőpontja is megváltozott. A régió országai között megfigyelhető egy törésvonal, mégpedig két fontos kérdés kapcsán: egyrészt Kína EU-gazdaságra gyakorolt hatásának kezelése, másrészt pedig a politikai együttműködés kérdése. Ez alapján a szerző 3 csoportra osztja a térség országait: „önző indusztrialisták”, „alkalmazkodó merkantilisták” és „európai követők”.

Lengyelország, Csehország és Szlovénia, avagy az úgynevezett „önző indusztrialisták”, Kínába vetett politikai bizalma alacsony, így ők minél inkább távol tartanák magukat Kínától. Nem alakult ki politikai párbeszéd a felek között, így a bilaterális kapcsolatok is viszonylag gyengék. A szorosabb politikai dialógust gyakran az emberjogi kérdésekkel, a demokráciával, a szabadsággal és a tibeti üggyel kapcsolatos ütközések gátolják. Emellett a kereskedelmi hullámvölgyek is egyre gyakoribbak voltak az elmúlt években. Például annak ellenére, hogy Lengyelország Kína legnagyobb kereskedelmi partnere a térségben, és Lengyelország legnagyobb ázsiai kereskedelmi partnere Kína, a két fél között komoly kereskedelmi deficit van, amely az elmúlt években tovább növekedett.

Bulgária, Magyarország, Románia, Szlovákia és Szerbia, vagy az úgy nevezett „alkalmazkodó merkantilisták”, hisznek abban, hogy a jó politikai kapcsolatok Kínával üzleti előnyökhöz vezethetnek. A szerző szerint ezen országok Kínát barátként kezelik, támogatják az „Egy Kína” elvet és a tibeti-ügy kapcsán is viszonylag kevéssé exponálják magukat. Nem csupán élénk politikai dialógusokra, de pezsgő gazdasági együttműködésre is törekednek. A térség 16 országa közül például Szerbiának van a legtöbb közös projektje Kínával.

Horvátország, Montenegró, Macedónia, Albánia, Bosznia-Hercegovina, vagyis az úgy nevezett „európai követők”, Kínával való kapcsolatuk kezelése kapcsán az uniós álláspontot tekintik mérvadónak. A csoport tagállamainak külpolitikájában Kína egyáltalán nem tölt be központi szerepet. A külpolitikai prioritások itt inkább a demokratikus konszolidáció, stabilitás és a regionális biztonság garantálása köré összpontosulnak. Pragmatikus nemzeti érdekeik által vezényelve ezen országok is kiterjesztenék kereskedelmi és gazdasági kapcsolataikat Kínával, azonban a bilaterális kommunikáció és kereskedelem továbbra is nagyon gyenge. Mivel a csoport államainak többsége nem EU-s tagállam, különösen az EU felé húznak és céljuk a mielőbbi tagállammá válás. Biztonsági kérdésekben pedig egyértelműen az Egyesült Államok vezette NATO-t tekint védőernyőnek, így a kapcsolódó kérdésekben teljesen Amerikára hagyatkoznak, sőt, az Amerikával való stratégiai partnerségnek is nagy jelentőséget tulajdonítanak.

A kínai soft power korlátai a térségben

2009 óta Kína egyre nagyobb hangsúlyt fektet a soft power kiterjesztésére a térségben. Több országban már rendszeresen szerveznek kínai kulturális fesztiválokat, koncerteket, kiállításokat, filmheteket és más kulturális rendezvényeket. 2012 végére 21 Konfuciusz Intézetet és 58 Konfuciusz Tantermet létesítettek a régió 12 országában. Mindemellett fontos kínai célkitűzés a főként fiatalokat célzó csereprogramok létesítése és a meglévő programok élénkítése. Azonban a szerző egy olyan kulturális szakadékot állapít meg Kína és a térség országai között, amely jelentősen hátráltatja a bilaterális együttműködés előmenetelét. Kínának továbbra is sokat kell tanulnia a PR és a nyilvános diplomácia alkalmazásáról.

Először is, – a szerző szerint – a térség politikai vezetői nem nyitottak a kínai soft powerre a régió kommunista múltja miatt. Kína ugyan integrálta az offline és online média eszközeit a tradicionális propaganda hatásának növelése illetve Kína politikai rendszerének és külpolitikájának megismertetése céljából, azonban ez nem bizonyult hatékonynak, mivel Kínát a térség a hidegháború alatti Szovjetunióval asszociálja. Így a kommunista ideológia gyakran sokkal erősebb ellenérzéseket vált ki a közép-európai országokban, mint Nyugat-Európában, nyilvánvalóan a régóta jelenlévő erős antiszocialista érzések miatt is. A brezsnyevi és a sztálini időszak erős nyomot hagyott az országok emlékezetében, ez pedig a szerző szerint közvetlenül kihat a Kínáról kialakult képre. Tehát Kínáról a régió országainak többségében továbbra is erősen negatív kép dominál, és továbbra is egy „másik” kívülálló hatalomként tekintenek rá.

Másodszor, a térség államai viszonylag kedvezőtlenül fogadják Kína soft power taktikáit. A polgárok többsége hazai forrásokból tájékozódik Kínáról, és meglehetősen szkeptikus a hivatalos kínai forrásból származó információval szemben. A szerző szerint az 1990-es évektől bővülő és egyre aktívabb civil társadalom szívesebben tájékozódik a helyi kutatóintézetek vagy más kormányon kívüli szervezetek anyagaiból. Ezek az elemzések is közvetítenek a kínai kultúráról és politikai rendszerről, de mindez nem elég arra, hogy kitörölje az emberek fejében kialakult úgy nevezett „Kína veszélyt jelent” teóriát és a Kína által folyamatosan erőltetett gazdasági túlteljesítéssel kapcsolatos híreket. Sőt, a szerző szerint mindez erősen hozzájárul azon félelmekhez, miszerint az egyre erősebb Kína előbb-utóbb destabilizálhatja a régiót.

Harmadszor, egymás kölcsönös félreértése és a kölcsönös ismeretek hiánya is akadályozza, hogy Kína kijátssza soft power kártyáját. A szerző szerint a probléma az, hogy Kínának szintén van egy olyan kialakult képe a régió országairól, ami nem fedi a valóságot. Kína mégis ennek alapján cselekszik. Tehát a kínai politika arra épül, hogy Kína szerint mit kéne tudnia a térség országainak. A szerző szerint azonban a térséget főként a politikai reformok, Kína külpolitikája és az átlagember szociális problémái foglalkoztatják, tehát a gazdasági túlteljesítés hangsúlyozása helyett ezekről a kérdésekről kéne a térség lakosait informálni.

Konklúzió

Kína egyre fontosabb és gyakoribb szereplője a térség külgazdasági és kereskedelmi politikájának, amely lehetőséget nyújt Kínának köz- és kulturális diplomáciája konszolidálására a térség országaiban. Kína legfőbb célkitűzései így a már elért diplomáciai sikerek megszilárdítása, egymás kölcsönös megértésének erősítése, valamint a térség kormányainak és civil szervezeteinek megnyerése. Azonban Kína soft power eszköztára egyelőre viszonylag gyenge a régió országaiban, így a szerző szerint Kínának újra kell fogalmaznia kulturális diplomáciai stratégiáját.