Ja Ian Chong: Popular narratives versuss Chinese history: Implications for understanding an emergent China,

European Journal of International Relations December 2014 vol. 20 no. 4

Ja Ian Chong nemzetközi kapcsolatok szakértő, a Szingapúri Egyetem oktatója tanulmányában Kína felemelkedését és lehetséges jövőbeni motivációit vizsgáló elméletek kritikáját adja. A szerző szerint Kína felemelkedését – amit a kínaiak egyébként csak az ország negyedik felvirágzásának tartanak utalva az ország gazdag történelmére – számos elmélettel igyekszik magyarázni a tudományos közélet, ezen elméletek azonban sok esetben nehezen alátámaszthatók. Bár nem vonja kétségbe, hogy egy ország jelenlegi motivációinak megértéséhez hasznos lehet az adott ország történelem képének vizsgálata, óva int azonban attól, hogy kritika nélkül elfogadjuk ezen eleméleteket. Véleménye szerint egy esemény leírására sokszor egymással ellentétes nézetek versenyeznek. Ennek köszönhető, hogy a történelem mindig különböző értelmezések összessége. Ezért lehet veszélyes, ha kialakul egy domináns történelmi narratíva, hiszen amellett, hogy a nem fősodratú elképzeléseket kirekeszti, a történészek figyelmen kívül hagyhatnak fontos részleteket is munkájuk során. Chong szerint Kína felemelkedését és jövőbeni lehetséges ambícióit jórészt ilyen, széles körben elterjedt, de tudományosan nem alátámasztott elméletekkel igyekeznek magyarázni. Chong két ilyen elméletet vizsgál meg részletesen, egyrészt az úgynevezett Kína mint a külföld áldozata, másrészt pedig a békés kínai birodalom képét.

A nemzeti megalázás évszázada, mint a kínai nacionalizmus alapja

A Kínai oktatási rendszerben - de több nemzetközi tanulmányban is - nagy hangsúlyt kap, az úgynevezett „nemzeti megalázás évszázada”, amely az ópiumháborúktól nagyjából a második világháború végéig, illetve a kommunista Kína 1949-es kikiáltásáig tartott. A korszakban a kínai nacionalisták szerint az ország vezető elitje, korrupciójának és inkompetenciájának köszönhetően elárulta az ország nemzeti érdekeit és kiárusította azt a külföldi hatalmaknak. Az ország - ezen elképzelés szerint - tehát a külföldi hatalmak áldozatává vált, amelynek köszönhetően le kellett mondania területének bizonyos részeiről, például Makaóról és Hongkongról és számára megalázó gazdasági szerződések sorát kellett kötnie. Ezen elmélet szerint a kínai nacionalizmus megjelenése és megerősödése is ehhez a korszakhoz köthető. Az olyan ellenállási mozgalmak, mint a Bokszer-lázadás, a Május 4-ei mozgalom, vagy a Kommunista Párt hosszú menetelése fontos szerepet játszottak a kínai nacionalizmus megerősödésében és ma a nemzeti mítosz fontos részei. Tehát a szerző szerint a mai modern kínai nemzeti identitásnak nagyon fontos eleme, hogy az ország a külföldi befolyás legyőzésével és komoly nemzeti ellenállással tudott újra felemelkedni. Chong szerint ma meghatározó az országban az az elképzelés, hogy Kína csak akkor lehet sikeres, ha minden külső fenyegetésre erővel válaszol, és nemzeti érdekeit minden áron érvényesíti. Ezért is kardinális a jelenlegi vezetés számára, hogy helyreállítsa az ország korábbi területi egységét Tajvan visszaszerzésével.

Chong szerint azonban a Kína, mint a „külföldi hatalmak áldozata” kép és az egységes kínai nacionalizmus történelmileg nem teljesen állja meg a helyét. A szerző szerint a kínai nacionalizmus megértése sokkal komplikáltabb kérdés, már csak azért is, mert az ország lakosságának identitása többosztatú. A szerző szerint Kína hatalmas ország, ahol a történelem folyamán nagyon fontosak voltak a lokális identitások és érdekek, amiket a jelenlegi kommunista vezetés sem tudott teljesen elnyomni. Chong szerint maga a han identitás (a többségi kínai identitás) létezése is vita tárgya, hiszen a déli dialektusok mind írásban, mind beszédben sokszor annyira eltérőek, hogy a mandarint beszélő lakosság nem is érti őket. Maga Szun Jat-szen a kínai köztársaság létrehozásának kiemelkedő alakja is a kínai lakosságot a laza homokhoz hasonlította, utalva arra, hogy nincsen erős kínai nemzeti identitás. Ez a nyelvi megoszlás az ország történelme során megszokott volt. A szerző szerint csak a 20. század elejére tehetők az első olyan törekvések, amelyek egységesíteni kívánták a kínai írásmódot és nyelvet, sőt a 20. század elején felmerült egy konföderációs 5 etnikumú kínai köztársaság létrehozása is.

Chong szerint részben ennek is köszönhetően az országban a külföldi terjeszkedés sosem váltott ki egységes ellenállási mozgalmat. Mandzsúriában például a mandzsu lakosság teljesen kiszolgálta a japán megszállókat, és ugyanez volt igaz a mongol lakosságra Mongóliában, akik a szovjet megszállást fogadták el. Viszont nem csak az etnikai kisebbségek, hanem sokszor a han etnikumú lakosság is passzívan tűrte az idegen megszállást. Chong szerint ugyanis Kínában történelmi hagyománya van az idegen megszállókkal szembeni passzivitásnak. A lakosság nagy része például elfogadta a mandzsu uralkodó dinasztiát, de korábban a mongol uralkodókat is. Ez a fajta megalkuvás a kínai elitekre is jellemző volt. A korábban már említett Szun Jat-szen az 1920-as évek elején például eladta az ország bányászati jogait az ősellenségnek tartott Japánnak pénzügyi és katonai támogatásért cserébe. A kommunista vezetők sem voltak kivételek, Mao például a korábban szintén a kínai birodalomhoz tartozó Mongóliáról és Hszincsiang bizonyos részeiről is hajlandó volt lemondani a Szovjetunió számára anyagi és katonai támogatásért cserébe. A szerző a nemzeti ellenállási mozgalmak mítoszát is megkérdőjelezi, ugyanis véleménye szerint ezek a mozgalmak csak a lakosság egy jelentéktelen hányadát mozgatták meg és pontosan ezért nem is lehettek soha sikeresek. Véleménye szerint az ország felszabadítása a japán uralom alól sem a kíniak, hanem a szovjet csapatok érdeme.

A szerző szerint azonban a nemzeti megalázás mítoszának fenntartása a kínai kommunista párt legitimitásának szempontjából kardinális kérdés, hiszen így elmondható, hogy a párt hatalomra kerülésével ért véget az ország megaláztatása és kezdődött el az ország felemelkedése. Ez a nacionalista legitimáció egye fontosabb, hiszen mára a párt marxista-maoista legitimációja kevésbé mozgatja meg az embereket. A nacionalizmus mesterséges felnagyítása a párt számára a külpolitika területén is hasznos lehet, hiszen így az ország belső nacionalista elvárásokra hivatkozva léphet vissza bizonyos tárgyalásoktól.

Kína a jó szándékú birodalom

Chong szerint szintén elterjedt felfogás a kínai vezetés és a nemzetközi akadémikusok körében az úgynevezett jó szándékú kínai birodalom tézise. Az elmélet alapja, hogy Kína kulturálisan és gazdaságilag mindig kiemelkedő szerepet töltött be a régióban, amit a régió többi országa is a történelem folyamán többé-kevésbé passzívan elfogadott. Ez a fajta szemlélet a konfuciánus filozófián alapszik, amelynek fontos eleme a bölcs uralkodás és a meritokrácia. Az elmélet szerint így Kína bölcs uralma stabilitást, jólétet és békét teremtett a régióban.

Chong nem vonja kétségbe Kína kulturális befolyását a régióban, hiszen számos ország átvette a kínai kormányzati rendszert, sőt írásmódot is, azonban nem ért egyet azzal a megállapítással, hogy Kína békésebb nagyhatalom lett volna, mint nyugati társai. Véleménye szerint a történelmi példák inkább azt igazolják, hogy a kínai vezetés mindig az érdekinek megfelelő eszközzel, így akár az erőszak alkalmazásával is élt. A szerző szerint megfigyelhető, hogy a birodalom terjeszkedő fázisában szívesebben alkalmazott erőszakot, például a 7-8. században Tibet ellen, vagy a 15-16. században Mongólia ellen, azonban amikor csökkent hatalma, vagy belső konfliktusok gyengítették akkor viszont szívesen nyúlt a kulturális befolyás eszközéhez is.

Chong szerint Kína tehát sok tekintettben, ugyanúgy viselkedett, mint bármely más nagyhatalom hasonló szituációban, nincs arra semmilyen konkrét bizonyíték, hogy a Kína bármivel is békésebb lett volna, mint a brit vagy bármely más birodalom. Ráadásul az akadémikusok által használt történelmi dokumentumok nagy része a kínai császári udvarból származik, a szerző szerint így érdemes lenne megvizsgálni a korszak vietnámi vagy koreai feljegyzéseit is, hogy árnyaltabb képet kaphassunk. A szerző szerint a békés kínai birodalom képe alapvetően a kínai elit érdekeit szolgálja. Nyugaton és a régióban is sokan félnek Kína megerősödésétől, de a békés birodalmi hagyományokra hivatkozva a kínai vezetés esetleg enyhítheti ezen félemelet. A szerző szerint azonban semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy Kína megerősödése bármennyivel is békésebb lenne, mint más korábbi nagyhatalmak felemelkedése. A kínai hatalomgyakorlás és birodalomépítés történelmileg nem igazán különbözik az európaitól vagy az Egyesült Államok felemelkedésétől.