Francis Fukuyama: Political Order and Political Decay: From the Industrial Revolution to the Globalization of Democracy;

Profile Books, 2014;

Francis Fukuyama alapvetően három csoportra osztja az általa vizsgált fejlődő országokat, azok eltérő történelmi fejlődése és földrajzi sajátosságai miatt. Külön vizsgálja Latin-Amerikát, az egykori afrikai gyarmatokat, és Kelet-Ázsiát. Szerinte ezek a fejlődő országok merőben eltérő pályát jártak be, amelyek okai javarészt a földrajzi sajátosságokból következnek. A szerző Montesquieu-re hivatkozva ismeri el a geopolitikai jellemzők fontosságát. Már a híres francia gondolkodó is felveti, hogy a hűvösebb éghajlat kedvezőtlenebb körülményei számos nehézség elé állítják az ott élő embereket. A nehéz klíma miatt létszükség a működőképes állami berendezkedés, amely magasabban szervezett és hatékonyabb intézményeket követel meg az ottani emberektől, mint a kedvezőbb feltételek között élő déli államokban. Fukuyama részben elveti ezt a megközelítést, mivel az észak-dél dichotómiát túlságosan leegyszerűsítőnek tartja, azt elismeri azonban, hogy a földrajzi sajátosságok jelentős mértékben meghatározóak lehetek a hatékony állam megjelenése szempontjából. Erre vonatkozólag példákat is hoz. Szerinte Észak-Afrika muszlim államai és a Szaharától délre található afrikai államok eltérő történelmi fejlődésének oka, hogy a muszlim hódítók nem tudtak délebbre terjeszkedni, mivel a hódításhoz szükséges állatállományt a délen honos cecelégy terjesztette álomkor rendre megtizedelte. Hasonló érvekkel támasztja alá, hogy a XIII. századi mongol hódítás miért állt meg a Kárpát-medencében. Szerinte Ázsia nagy kiterjedésű füves pusztaságain a tatár seregek könnyen hódíthattak meg nagy területeket, mivel a térség földrajzi jellemzői kedveztek a lovas hadviselésnek. Európába érve azonban olyan erdős területekre értek, amely nem kedvezett a mongol típusú hadviselésnek. Fukuyama szerint azonban egy adott állam fejlődését nem csak annak geopolitikai helyzete, hanem történelmi sajátosságai is meghatározzák. Az egykori gyarmati országok esetén meghatározó elem például, hogy az adott állam melyik gyarmatosító hatalom fennhatósága alá tartozott, illetve az is, hogy a gyarmattartó milyen államberendezkedést épített ki a területen.

Egykori afrikai gyarmatok

A Szaharától délre, az egykori afrikai gyarmatok mutatják a legrosszabb képet. Nem alakult ki hatékony vagy erős állam, a jogállami normák nem lettek meghatározóak a térségben, és az érintett államok vezetői jellemzően nem elszámoltatatóak. Fukuyama a térség helyzetét Nigéria példáján keresztül mutatja be. Nigéria az egyik legrosszabban teljesítő afrikai ország, Fukuyama szerint elsősorban azért, mert az állami tisztviselők nem képesek ellátni feladataikat. Nincsenek meg a feltételei egy sikeres gazdasági vagy politikai program végigvitelének, mivel az egyéni érdekek felülírják a közösség érdekeit. Fukuyama szerint ennek elsődleges oka, hogy a dél-afrikai országok nem rendelkeznek az államiság hagyományával. A földrajzi okokból elmaradt arab hódítás híján nem alakultak ki természetes módon egységes országok, és a XIX. század végi afrikai gyarmatosítás mesterséges határok mentén hozott létre államokat. Ezeknek az államoknak a polgárai – miután felszabadultak a gyarmati létből – nem rendelkeztek olyan identitással, amely kialakított volna egyfajta lojalitást az állam intézményei felé. Ezek az országok jellemzően rendkívül vegyes etnikai képet mutatnak. Az egymással rivalizáló törzsek felett az állam nem rendelkezik valódi autoritással.

Az etnikai szempontokon túl, a nagyhatalmak XIX. század végi gyarmatosító technikája is hozzájárult, hogy nem alakultak ki legitimnek tekintett intézmények Dél-Afrika országaiban. Az Afrikáért való „versenyfutás” (scramble for Africa) célja elsősorban az ott található természeti kincsek mihamarabbi kinyerése és a termékeny területek hathatós kiaknázása volt, a lehető legkisebb befektetés mellett. Ezért az afrikai gyarmatosító hatalmak nem hoztak létre erős gyarmati államokat, infrastruktúrát, közigazgatást, szemben például a brit uralom alatt álló Indiával. A gyarmati államok önmagukban rosszul funkcionáló, nem-hatékony államok voltak, és ez a jellemzőjük kiütközött a függetlenné válásuk után is.

Latin-Amerika országai

Ahhoz, hogy megértsük, miként határozzák meg földrajzi sajátosságok a latin-amerikai államok jelenlegi helyzetét, meg kell értenünk egykori gyarmatosítóik logikáját és szándékait. Dél-Amerikát két nagyhatalom, Spanyolország és Portugália hajtotta uralma alá, jóval az afrikai gyarmatosítás előtt, a XVI-XVIII. században, és függetlenségüket is jóval korábban, a XIX. század elején vívták ki. A spanyol és portugál hódítók olyan területeket kerestek, amelyek eleve nagy népsűrűséggel, jelentős kitermelt és kitermeletlen aranykészlettel rendelkeztek. Ezért esett a választásuk az egykori inka és azték birodalmakra. A magas népsűrűség következtében nem volt szükség nagyszámú európai munkaerő áttelepítésére a gyarmatokra, a helyi erősforrásokra támaszkodva is ki lehetett nyerni a térség természeti kincseit. Ezért is tér el a dél- és észak-amerikai gyarmatok fejlődési története.

A jelentős számú európai telepes Észak-Amerikában úgy vívta ki függetlenségét, hogy a gyarmattartó ország polgárainak járó jogokat magának is követelte, ezért az európai államberendezkedés honosodott meg az Egyesült Államokban és Kanadában. Ezzel szemben a dél-amerikai államokban csak egy végrehajtó előkelő európai réteg jelent meg, amely lényegében a kitermelés folyamatos és zökkenőmentes menetét volt hivatott biztosítani. Fukuyama megjegyzi, hogy a latin-amerikai függetlenségi mozgalmak nem a jogállamiság vagy szabadság kiterjesztése érdekében léptek fel, hanem mert elutasították az 1814-es Bourbon-alkotmányt, amely Spanyolországban is lerakta a modern állam alapjait. Így a független latin-amerikai gyarmatokon nem indult el az a politikai modernizációs folyamat, amely a nyugati országokat sikeressé tette a XX. század során. Emellett a szerző kiemeli, hogy Dél-Amerikában nem jellemzőek az államok közötti háborúskodások, ezért nem alakult ki olyan hatékony bürokrácia, amely Európában versenyképessé tette többek között Poroszországot.

Kelet-Ázsia országai

Fukuyama szerint Kelet-Ázsia helyzete mindenképpen figyelemre méltó. Itt úgy alakultak ki hatékony államok, hogy az országok nem vették át teljes egészében a nyugati típusú fejlődés mindhárom alappillérét: hatékony államot, a jogállamiságot és az elszámoltathatóságot. A szerző felveti, hogy a térség államai (Japán, Kína és Korea) nem voltak olyan értelemben a gyarmatosítás alanyai, mint Afrika vagy Latin-Amerika. Ezek az országok több évszázados múltra tekintenek vissza, és önmaguktól képesek voltak a hatékony állam egyik alappillérét, a fejlett bürokráciát kiépíteni. A gyarmatosító hatalmakkal való találkozás pedig elindította ezeket az államokat a modernizáció útján, függetlenségük megőrzése érdekében versenyképessé kellett válniuk a nyugati hatalmakkal szemben. Fukuyama külön kiemeli Szingapúrt és Malajziát a térségből, hiszen ezek az államok úgy váltak versenyképessé, hogy az afrikai országokhoz hasonlóan klasszikus gyarmati sorból sikerült kitörniük. Fukuyama szerint mindez azért sikerülhetett, mivel ezekben az államokban nagy hangsúlyt fektettek a nemzeti identitás kiépítésére, az etnikai ellentétek elsimítására, és a közös ideológiai alap megtalálására. Így a polgárok legitimnek tekintik saját államukat és képesek közösségként sikereket elérni.

A sikeres államhoz vezető út

Fukuyama szerint azoknak a nemzetközi törekvéseknek, amelyek tartós fejlődési pályára akarják állítani az elmaradottabb országokat, figyelembe kell venniük a három térség országainak eltérő tapasztalatait. Úgy véli, a legfontosabb annak felismerése, hogy nem feltétlenül egyetlen fejlődési út járható, és nem kell feltétlenül nyugati típusú állammá formálni az elmaradott országokat. Bár elismeri, hogy a demokratikus intézmények működésével vannak problémák mind Malajziában, mind Szingapúrban, azonban hatékony államok, amelyek maximálisan képesek ellátni funkcióikat. Szerinte hasonló berendezkedés könnyebben elérhető a mai elmaradott országokban.