Michael McFault & Stephen Sestanovich: Faulty Powers - Who Started the Ukraine Crisis?,

Foreign Affairs 2014 november/december

Michael McFaul, a Stanford University politológia professzora és az USA volt oroszországi nagykövete, valamint Stephen Sestanovich, a Columbia University nemzetközi tanulmányok professzora és a volt szovjet országokért felelős különleges megbízatású amerikai nagykövet válaszcikkükben – a Századvég Ötletműhely által már korábban közölt – John Mearsheimer által írt elemzés kritikáját adják. Véleményük szerint Mearsheimer analízise jól mutatja a realista külpolitikai elemzés határait, hiszen az csak részben képes megmagyarázni az Ukrajnában történteket. A szerzők szerint Mearsheimer fő hipotézise, hogy Oroszországot elsősorban a lehetséges ukrán NATO bővítés sarkallta a Krím-félsziget elfoglalására és ezzel a konfliktus kirobbantására. Ez az elemzés azonban – véleményük szerit – számos kérdésre nem ad választ.

A NATO bővítés nem lehet igazi ok

Felmerül a kérdés, hogy Oroszország miért nem lépett fel már korábban agresszívebben a NATO-bővítések miatt? A NATO 1999 óta bővít Közép-Európában és az oroszok eddig nem ellenezték nyíltan egyik tagország felvételét sem. Ráadásul a balti államok ugyanúgy szomszédosak voltak Oroszországgal, mint Ukrajna, így ugyanúgy sérthették annak biztonsági zónáját. A 2008-as grúz konfliktus sem a lehetséges NATO-bővítés miatt alakult ki elsősorban, hiszen ma már a bizonyítékok nagy része arra utal, hogy a grúz fél provokálta ki az orosz válaszlépést. A NATO bővítés ráadásul – a szerzők szerint – az oroszok érdekeit is szolgálta, hiszen a Szovjetunió bukásakor nem lehetett előre látni, hogy milyen konfliktusok törhetnek ki a térségben. A NATO-bővítés azzal, hogy egy szervezetbe tagolta a fontosabb országokat, nagy szerepet játszott a közép-európai régió stabilizálásában.

Másrészt a NATO-bővítés azért sem lehetett a fő kirobbantó ok, mert az 2009 óta nincs is komolyan napirenden. Bár a NATO 2008-ban valóban tett olyan ígéretet, hogy Ukrajna és Grúzia a jövőben a szervezet tagja lesz, ezt az ígéretet azonban konkrét tettek nem követték. Az Obama-adminisztráció nem foglalkozott az üggyel és számos NATO tagország kifejezetten ellenezte az ukrán tagságot. Nemcsak Janukovics, hanem korábbi ukrán vezetők sem támogatták az ország NATO tagságát. Ennek oka, hogy a lakosság sem párolta azt egyöntetűen. Félő volt, hogy az ország kettészakadhat emiatt.

Harmadrészt Mearsheimer arra sem ad magyarázatot, hogy miért figyelhető meg egyfajta enyhülés az orosz-amerikai kapcsolatokban 2009 és 2012 között. A 2009-es évtől kezdődően – a szerzők szerint – kifejezetten jó kapcsolat alakult ki a két ország között, amit jól szimbolizál az új START Egyezmény elfogadása, az egységes fellépés az iráni szankciókkal kapcsolatban és az oroszok belépése a WTO-ba. Szintén jelzés értékű, hogy egy 2010-es orosz közvélemény-kutatásban a lakosság több mint 60 százaléka pozitívan ítélte meg az Egyesült Államokat.

Mi történt valójában?

McFaul és Sestanovich szerint a Szovjetunió felbomlása óta megfigyelhető, hogy hol jobb, hol kevésbé jó kapcsolat alakult ki Oroszország és az USA között. Ezeket a változásokat pedig elsősorban a két ország belpolitikája határozta meg, amit Mearsheimer realistaként nem is vett számításba. Véleményük szerint a 2009 és 2012 között megfigyelhető enyhülés is elsősorban Medvegyev orosz elnök személyiségének köszönhető. Bár Medvegyevet sokan csak Putyin bábjaként látják, elnöksége alatt számos olyan gesztust tett, amely segítette a kapcsolatok normalizálódását. A szerzők példaként a kirgizisztáni amerikai katonai támaszpontot hozzák fel, amelyet az orosz vezetés korábban mindenáron be akart záratni. Obama azonban sikeresen meggyőzte Medvegyevet, hogy Afganisztán stabilitása orosz érdek is, ami amerikai támaszpont nélkül nem biztosított. Egy igazán realista politikus valószínűleg nem fogadta volna el ezt az érvet, és Putyin harmadik elnöksége alatt be is zárt a támaszpont. Medvegyev azonban Putyintól eltérően hitt a kölcsönösen előnyös kapcsolatok kialakításában. Például ezért nem vétózta meg az ENSZ-ben a nyugati líbiai katonai akciókat sem.

A szerzők szerint változást a 2011-es év hozott. Putyin ekkor jelentette be, hogy harmadszor is indulna az elnöki címért, és részben ennek hatására az éppen akkor zajló parlamenti választásokon a rendszerváltás óta nem látott mértékű kormányellenes zavargások törtek ki az ország egész területén. Putyin a korábbi rózsás és narancsos forradalmak, illetve az éppen zajló arab tavasznak köszönhetően ellenérzésekkel figyelte az eseményeket. Ezért, hogy mobilizálja saját választóit és egyben diszkreditálja az ellenzéket, USA ellenes retorikát kezdett el alkalmazni. Putyin politikája sikeres volt, pártja magabiztosan megnyerte a 2011-es parlamenti választásokat, majd 2012-ben szintén nagy többséggel Putyint harmadszorra is az ország elnökévé választották.

Az orosz belpolitika és az ukrán válság

A két szerző szerint az ukrán válságot is ebben a kontextusban érdemes megvizsgálni. Putyin a Nyugat és Oroszország kapcsolatát – Medvegyevtől eltérően – már zéróösszegű játszmaként látta. Így a 2013-as EU és ukrán társulási szerződést nem egyszerű gazdasági egyezményként, hanem a NATO-tagság előszobájaként értékelte. Ráadásul – félve attól, hogy a kitörő ukrán zavargások a 2011-es orosz demonstrációkhoz hasonló megmozdulásokat okozhatnak Oroszországban is – Putyin kemény fellépést sürgetett Janukovics számára. Janukovics így az erőszak túlzott alkalmazásával folyamatosan fenntartotta a konfliktust. Ennek köszönhetően szinte az egész ország az elnök ellen fordult. Miután elsősorban ennek a kemény fellépésnek köszönhetően Janukovics végül 2014 februárjában megbukott, vele együtt megbukott Putyin Ukrajna-politikája is. A kialakuló zűrzavarban az orosz vezetés úgy próbált erőt felmutatni és palástolni saját politikájának bukását, hogy bármilyen nemzetközi felhatalmazás nélkül annektálta a Krím-félszigetet.

McFaul és Sestanovich szerint tehát nem a nyugat Ukrajna-politikája, vagy a NATO és EU bővítés, hanem elsősorban az orosz vezetés és Putyin téves helyzetfelismerése okozta a konfliktust. Kiemelik azt is, hogy az Egyesült Államoknak komoly része volt abban, hogy megszülethessen a 2014-es februári egyezmény, ami garantálta volna Janukovics pozícióját az előrehozott választásokig. A szerzők szerint – Mearsheimer állításaival szemben – nem is puccs történt, hiszen az ukrán parlament – beleértve saját pártjának képviselőit is – egyöntetűen megszavazta Janukovics menesztését.

A válság káros hatásai Oroszország számára

A szerzők szerint tehát Putyin lépései egyáltalán nem pragmatikus szempontok szerint alakultak – ahogyan azt Mearsheimer állította –, hanem a helyzet rossz felismeréséből fakadó megfontolatlan válaszlépések voltak, amelyek több okból is veszélyeztetheti Oroszország hosszú távú érdekeit.

• Egyrészt a félsziget megszállása és a kelet-ukrajnai lázadók támogatása végképp a nyugathoz sodorta a megmaradt Ukrajnát. Ráadásul tovább erősítette a nyugati és európai identitást is az országban.

• Másrészt a konfliktus megnehezítheti Oroszország kapcsolatait a többi volt szovjet tagköztársasággal és az Eurázsiai Gazdasági Unió jövőjét is veszélyeztetheti.

• Harmadrészt közelebb hozta a NATO tagországokat, ezzel megerősítve a szervezetet.

• Negyedrészt nehéz helyzetbe hozta az orosz gazdaságot.

• Ötödrészt lerombolta Oroszország „higgadt imidzsét”, mint a nemzeti szuverenitás és a be nem avatkozás elvének elkötelezett támogatóját.

A krízis tehát egyáltalán nem a NATO-ról, vagy az orosz biztonsági kérdésekről szól, hanem Putyin erőteljes fellépéséről. Így a valódi kérdés az, hogy a nemzetközi politika hogyan tud reagálni az ilyen típusú nem feltétlenül előre jelezhető impulzív vezetői lépésekre. A szerzők szerint Ukrajna NATO tagsága továbbra sem indokolt és a legfontosabb cél az ország integritásának megőrzése.

Mearsheimer rejtett kritikája

Végül kiemelik, hogy Mearsheimer írásának valódi célja nem is az ukrán konfliktus elemzése, hanem az általa liberálisnak tartott amerikai külpolitika bújtatott kritikája. A szerzők szerint azonban az Egyesült Államok politikája a régióban az elmúlt húsz évben sikeresnek mondható, hiszen egyszerre visszafogottan mégis a NATO bővítésekkel aktivista politikát folytatva stabilizálták a régiót.

A vita hamarosan folytatódik…