George Friedman: Flashpoints: the emerging crisis in Europe;

2015, Doubleday

George Friedman, egy austini agytröszt, a Stratfor vezérigazgatója rendszeresen jelentkezik olyan írásokkal, amelyek a világban zajló geopolitikai folyamatokat hivatottak elemezni. A magyarországi gyökerekkel rendelkező intézetvezető – saját bevallása szerint – mindig is kiemelt figyelemmel követte Európa sorsát, ezért legújabb kötete részletesen elemzi a kontinens geopolitikai mozgásait. Szerinte kiindulásként mindenképpen le kell szögezni, Európa többszörösen megosztott földrész. A számos nemzetállam, az etnikai határok és földrajzi sajátosságok sok apró darabra osztják a kontinenst, amelyek mentén továbbhaladva újabb és újabb „határterületeket” találunk. Európa többszörösen megosztott, nemzetállamok szabdalják szét, a nemzetállamokon belül változhatnak az etnikai határok, egészen addig, hogy egy európai falu két széle is ellentétben állhat egymással. Ebben a környezetben Friedman szerint nem csoda, hogy számos konfliktus uralta Európa történelmét.

Véres történelem

Friedman emlékeztet, a kontinens ellentétei nem új keletűek, azonban akkor váltak egyedi jelenséggé, amikor Európa világhatalmi szerepe felértékelődött a XVI. századi felfedezések után. Ez az a korszak, amikor szakadás keletkezett az európai egységben. A földrajzi és csillagászati felfedezések, illetve a reformáció, a nemzeti nyelvű könyvnyomtatás végett vetett az európai univerzalizmus korszakának, amely együtt járt a hatalmi egyensúlyt fenntartó Római Katolikus Egyház háttérbeszorulásával. Az újonnan kiszélesedő európai konfliktusoknak már globális jelentősége volt, mivel az Európán kívüli világrészek nagyrészt kontinentális fennhatóság alatt álltak. Ilyen konfliktusok voltak a francia-német, az angol-spanyol, a portugál-spanyol rivalizálás. Ezeket az ellentéteket csak ideig óráig sikerült rendezni, ami – Friedman szerint – egyenesen vezetett Európa legrosszabb 31 évéhez, az 1914 és 1945 közötti időszakhoz. A két világháború között a konfliktusok mentén megosztott európaiak sikerrel számolták fel egymást és világhatalmi szerepüket is egyben. Ezeknek a konfliktusoknak a békés rendezésére jött létre az Európai Unió, amely a Szovjet-blokk bukása után egyértelmű „sikersztorinak” tűnhet. Friedman azonban óva inti a kontinens lakóit attól, hogy kézenfekvőnek tekintsék a békét. Szerinte számos régi és új ellentét van, amelyek kényszerpályára állíthatják Európát, ami a történelem megismétléséhez vezethet.

Lappangó konfliktusok

Friedman szerint a balkáni és a kaukázusi háborúk arra figyelmeztetnek, az ellentétek mesterséges elfojtása nem jelenti a problémák végleges felszámolását. Az Európai Uniónak számos kihívással kell megküzdenie, és a szerző szerint közel sem biztos, hogy a szervezet sikerrel veszi az akadályt. Ebben az esetben a konfliktusok ugyanúgy felbukkannának, mint a Szovjetunió bukása utáni délszláv és kaukázusi államokban. Friedman ilyen ellentétnek tekinti a francia-német viszonyt, vagy a muzulmán Törökország viszonyát Európához. Szerinte Németország és Franciaország érdekei között már manapság is fellelhető repedés, pedig az EU alapvetően a két ország kooperációja mentén jött létre. Németország elkötelezett a szigorú fiskális politika mellett, míg Franciaország a gazdasági stimulálásban érdekelt. Törökország – Friedman szerint – teljes jogú európai hatalom, több száz éven keresztül határozta meg a kontinens életét, és a jelek szerint éppen egy sikeresebb korszaka előtt áll. Ez egyszerre jelenti egy erős balkáni hatalom megjelenését és a muszlim érdekérvényesítés megerősödését Európában. Mindez két olyan jelenség, amely korábban már elhúzódó konfliktusokat eredményezett a kontinensen.

Németország szerepe kiemelkedő

Friedman szerint az 1990 utáni európai történelem legmeghatározóbb eseménye Németország gyors felemelkedése. Az 1871-es egyesítés után a németeknek harmadjára sikerült országukat a legjelentősebb európai hatalommá tenni, az érthető történelmi tanúságok miatt azonban ezt a szerepet csak részben kívánják betölteni. Németország a világ negyedik legnagyobb gazdasága és harmadik legnagyobb exportőre. Ezért megkerülhetetlen érdeke, hogy exportcikkeinek piacot találjon, ami jelenleg elsősorban az Európai Uniót jelenti. Ezért Németországnak vezető szerepet kell vállalnia a déli államok, elsősorban Görögország gazdasági gondjainak megoldásában, ami viszont ellenérzéseket vált ki a német lakosságból és politikusokból egyaránt. Friedman szerint egy nagyhatalomnak három eszköze van érdekei érvénesítésére: gazdasági, politikai és katonai eszközök. Ezekből – a szerző szerint – Németország csak a gazdasági eszközöket használja szívesen, a másik kettőtől ódzkodik. A déli államok elhúzódó válsága kapcsán azonban kénytelen bevetni politikai eszközöket is úgy, hogy a siker még így sem garantált. Friedman úgy véli, nem biztos, hogy Németország hajlandó lenne felvállalni a politikai vezető szerepét, mivel az szerinte németellenes érzéseket váltana ki szerte Európában. Ami viszont a német szélsőségesek erősödését hozná magával. Friedman úgy fogalmaz, az etikai felsőbbrendűséget a kulturális felsőbbrendűség érzése venné át. Például a megbízhatatlan görögök és felelős német adófizetők képe már jelen van az európai párbeszédben. Ezért Németországnak elemi érdeke, hogy alternatív piacokat találjon. Friedman szerint erre a legideálisabb jelölt Oroszország lenne, azonban az eltérő kulturális attitűdök sokszor felülírják a geopolitikai érdeket. A szerző többször emlékeztet, az orosz erőforrások és a német technológia találkozása valódi globális hatalommá tehetné a két országot, Németország jelenleg azonban egy olyan gazdag ország, amely nem képes megvédeni magát, és ez – Friedman szerint – a legveszélyesebb kombináció.

Oroszország szerepe kiemelkedő

A szerző szerint Oroszország jelenlegi viselkedését az Szovjetunió bukása utáni időszak vizsgálatával érthetjük meg. Az 1992 után szinte cselekvésképtelenné lett Oroszország tétlenül nézte, amint egykori érdekszférája nyugati érdekeltségbe kerül. Friedman úgy véli, a nyugati vezetők félreértették Oroszországot. Az orosz fél nem tudott fellépni a nyugati terjeszkedés ellen, de ez nem jelenti azt, hogy minden elemében jóváhagyta volna. Ezért amikor az Egyesült Államok figyelme Kelet-Európa helyett az iszlám világra fordult, Oroszország elkezdte újraértékelni külpolitikai prioritásait. Friedman szerint ennek első jele volt Oroszország kiemelt szerepe a koszovói rendezésben. Innentől kezdve az orosz fél igyekezett egyre látványosabban érvényesíteni célkitűzéseit a nemzetközi politikában. Oroszország stratégiai célja pedig a földgáz és kőolaj transzport biztosítása Európa, elsősorban Németország felé. Ehhez kellő befolyással kell, hogy rendelkezzen a térség államaiban, elsősorban Ukrajnában. Ezért nézte Oroszország rossz szemmel a nyugati befolyásszerzést Ukrajnában. Egyrészt ezzel – Friedman szerint - a NATO olyan közel kerülne Moszkvához, ami korábban csak a III. birodalomnak sikerült. Másrészt az Ukrajnán átívelő gázvezetékek Oroszország legnagyobb bevételi forrását szállítják, a kontrollvesztés ezért elfogadhatatlan az orosz félnek.

Konklúzió

Friedman szerint tehát elsősorban Oroszország és Németország viszonya lesz az, ami a közeljövőben Európa sorsát meghatározza. Akár a két állam kooperációját hozza a jövő, akár egymással versenyezve próbálnak érdeket érvényesíteni, a döntések hosszú távú hatásai nem maradnak el. Ezektől a döntésektől függően alakulhatnak ki újabb, vagy éledhetnek fel régebbi gócpontok Európában. Friedman szerint azonban nem valószínű, hogy a második világháborúhoz hasonló nagy világégés bekövetkezne, már csak azért sem, mert Európa szerepe azóta leértékelődött a nemzetközi kapcsolatokban.