David S. Siroky, John Cuffe:Lost Autonomy, Nationalism and Separatism

Comperative Political Studies; 2015, Vol 48(1) 3-34

David S. Siroky, az Arizona State University docense és, John Cuffe a University of California doktorandusza az autonómiatörekvések hatásait vizsgálta, mennyiben járulnak hozzá az esetleges teljes elszakadást célzó mozgalmak sikeréhez. A kérdés abból a szempontból is érdekes, mert az I. világháború után számos etnikum a nemzeti önrendelkezés és az autonómia jogára hivatkozva alapította meg saját nemzetállamát, azonban a földrajzi határok sok esetben nem esnek egybe az etnikai választóvonalakkal, így az önrendelkezés elvének következetes alkalmazása indoklásra szorul. Ezzel összefüggésben, napjainkban számos olyan kisebbség él az egész világon, amelynek célja (gazdasági vagy politikai okok mentén), hogy nagyobb arányú autonómiára tegyen szert, elsősorban a jelenlegi államhatárokon belül. A többségi nemzetállamok vezetői azonban ritkán vállalják a kisebbségi jogok ilyen irányú kiterjesztését, mivel attól tartanak, hogy a szélesebb jogkörök végül az adott kisebbség és a kisebbség otthonául szolgáló földrajzi terület teljes elszakadásához vezetnek. A szerzők szerint azonban a kérdés ennél bonyolultabb, és minden esetben vizsgálni kell az adott kisebbség jelenlegi helyzetét és történelmi sajátosságait.

Fennálló és elveszett autonómia

Siroky és Cuffe szerint különbséget kell tenni azok között az etnikai csoportok között, akik (1) jelenleg is rendelkeznek, (2) valaha, vagy (3) sohasem rendelkeztek az autonómia bármely formájával. Ezek a különbségek ugyanis nagymértékben befolyásolják a teljes elszakadást célzó törekvések megjelenését. A szerzők feltételezik, hogy azoknál a csoportoknál a legerősebbek a szeparációs törekvések, amelyek elvesztették autonómiájukat, ezzel szemben a jelenleg is önrendelkező közösségek, illetve az önrendelkezési hagyományokat nem ismerő közösségek hajlamosabbak megmaradni a jelenlegi államiság keretei között. Hogy ezt a hipotézisüket alátámasszák, a szerzők négy példán keresztül szeretnék bemutatni, mikor erősítette fel az elveszett autonómia egy adott kisebbség szeparációs törekvéseit.

Ilyenek „szeparáció-felerősítő” esetnek tekintik a szerzők a koszovói albánok, a tibetiek, a dél-szudániak és indiai asszámik példáját. Mind a négy esetben az érintett népcsoportok korábban az autonómia egy magasabb fokával rendelkeztek, a politikai viszonyok változása során azonban csökkentek az önrendelkezésre vonatkozó jogaik. A rendszerváltás előtti Jugoszláviában a koszovói albánok nagyobb önállósággal rendelkeztek, mint a Milosevic éra alatt. A tibetiek teljes függetlenségüket veszítették el a szomszédos Kína bevonulásával, az indiai asszámiknak a központi kormány centralizációs törekvései miatt kellett lemondaniuk korábbi szélesebb jogaikról, míg Szudánban kisebbségek jogainak csorbítása elhúzódó polgárháborúhoz vezetett. Koszovó és Dél-Szudán esetében ezen folyamatok a sikeres elszakadáshoz vezettek, míg a tibetiek és az asszámik képesek voltak kompetens, az elszakadást célzó mozgalmakat kialakítani.

Siroky és Cuffe szerint ennek oka, hogy a korábban önállósággal bíró etnikumok vagy területek rendelkeznek a politikai cselekvéshez szükséges társadalmi elittel és intézményi háttérrel.

Számszerű adatok

Ahhoz, hogy elméletüket alátámasszák, a szerzők két korábbi nemzetközi kutatás adatait vetették össze, hogy megállapítsák, az autonómia formája és a történelmi örökség miként hat az elszakadási törekvésekre. Az Ethnic Power Relations (EPR) kutatás adatait vetették össze a Minorities at Risk (MAR) kutatás adataival. Felhasználták tovább a MAR kutatás során kidolgozott „Szeparációs” illetve „AUTOLOST” (a kisebbségi jogok csorbulását mérő) indexszel. Az számadatok elemzésével kiderült, hogy az autonómiájukat elvesztett közösségek tagjainak 69 százaléka egyértelműen elszakadáspárti. Az autonómiával sosem rendelkező kisebbségeknél ez az arány csak 22 százalék, míg a jelenleg autonóm közösségeknél 41 százalék. Jól látható, hogy a többségi nemzettől való elszakadást támogatók csak az autonómiájukat vesztett közösségeknél vannak többségben, a másik két csoport jellemzően inkább megmaradna a jelenlegi államhatárok között. A kutatás eredménye jól egybecseng a közelmúltban megejtett skót függetlenségi népszavazás eredményeivel, hiszen a jelenleg is kiterjedt autonómiával rendelkező skótok is az Egyesült-Királyságon belül maradást választották.

Konklúzió

Siroky és Cuffe úgy eredményei alapján a nemzetállami kormányoknak lehetőségük nyílik megválogatni, milyen eszközökkel élnek kisebbségpolitikájuk kialakításában. Egyértelmű tanulság, hogy a már meglévő jogok (gyakran a szeparációtól való félelem miatti) csorbítása rendszerint kontraproduktív. A kisebbségi elit a rendelkezésére álló infrastruktúra segítségével sikeresen hajthat végre egy esetleges elszakadási kísérletet, miután a fennálló államiság keretein belül nem látja biztosítottnak az önrendelkezést. Az eredmények fényében az is elmondható, hogy az kulturális/területi autonómia nem katalizálja automatikusan az elszakadási törekvéseket és megteremti a békés egymás mellett élés lehetőségét.