Per H. Hansen: From Finance Capitalism to Financialization: A Cultural and Narrative Perspective on 150 Years of Financial History.

in Enterprise and Society 2014/15

Per H. Hansen a dániai Copenhagen Business School Gazdaságtörténeti Központjának professzora tanulmányában az elmúlt mintegy 150 évet elemezi jelentősebb gazdasági ciklusok, események és az uralkodó ideológiák mentén. A kiindulópontja az, hogy amikor a pénzügyi szektor dominanciája túlzottan megnő a társadalomban, utána mindig recesszió, társadalmi instabilitás, szélsőséges esetekben válság következik. Ezt a folyamatot nemcsak gazdasági szempontból lehet vizsgálni, hanem járulékosan versengő kulturális értelmezések mentén is. Ugyanis amennyiben alaposabban kívánjuk megismerni és megérteni a pénzügyi piacok működését, akkor sokkal több figyelmet kell szentelni a társadalomtudományok gazdasággal kapcsolatos eredményeire is.

A két versengő iskola

Karen Ho antropológus szerint a wall street-i befektetési bankárok saját narratívájuknak megfelelően a saját képükre formálták a világot. A bankárok úgy gondolják, hogy a pénz és a nyereség ugyanolyan mozgató erő, mint a gravitáció, amely alapvetően, már a kezdetektől eleve feltételezett, és teljesen személytelen. Ennek a felfogásnak két, időben is jól elkülöníthető korszakát lehet megkülönböztetni. Az egyik a huszadik század első évtizedekéig tartó pénzügyi kapitalizmus (finance capitalism), a másik a huszadik század végén, a huszonegyedik elején ismét jelentkező ún. pénzügyiesedés (financialization). A kettő közötti időszak azonban ismét az embert a szociális kérdéseket, jólétet helyezte a középpontba, így jelentkezett az állami beavatkozás eredményeként a szociális vagy jóléti piacgazdaság.

Joseph A. Shumpeter a bankárokat a gazdasági élet olyan szereplőiként írja le, mint akik a gazdasági életben közvetítenek a termelési tényezők birtokosai és az új elképzelések, innovációk felismerői között. Ebben az értelemben a bankár a fejlődés esszenciális jelensége. A bankárok tehát a vállalkozók alárendelt segítői, mert végeredményben az ő tevékenységük is hozzájárul a gazdasági fejlődéshez. Ugyanakkor már vele párhuzamosan Rudolf Hilferding felhívja arra a problémára a figyelmet, hogy az osztrák és német bankok az ipari tőke valódi urai lettek. Azáltal, hogy sikerült összekapcsolni a vállalatok igazgatóságait a tulajdonosokkal, a bankok túlzott gazdasági és politikai erőt voltak képesek megszerezni. A két elmélet azt is jól mutatja, hogy az angolszász gazdasági rendszerben a bankok elsősorban az ipari fejlődés finanszírozói voltak, míg a kontinentális bankrendszer alapvetően univerzális bankokra épült: egyszerre láttak el beruházási, hitelezési és megtakarítási feladatokat.

A fenitek alapján is megállapítható, hogy a klasszikus és neoklasszikus közgazdasági irányzat ellentétben áll a keynesiánus elmélettel. Mindkettő másképp értelmezi a világot, illetve annak működést. A klasszikus iskola a gazdasági liberalizációra épül, amely a szabad versenyt, a piacok szabadságát jelenti, az egyént és a nyereséget helyezi előtérbe. A szociális piacgazdaság emberközpontú, a társadalom jóléte az elsőleges szempont, amely nem feltétlenül profitorientált, az össztársadalmi hasznosság fontosabb.

Globalizáció 1.0 – Pénzügyi kapitalizmus

A pénzügyi kapitalizmus korszaka 1850 és 1931 közé tehető. A szabad verseny és a gazdasági liberalizmus ideológiájának a – klasszikus közgazdaságtani (Smith, Ricardo, manchasteri iskola) – alapja az volt, hogy a piacgazdaság saját maga is képes egyensúlyi helyzetet teremteni addig, amíg azt az állam vagy a központi bank káros beavatkozása nem torzítja. Tehát az állam minél inkább maradjon a háttérben, pusztán az alapvető funkciókra fókuszáljon, a gazdasági életet csak a szükséges mértékben szabályozza, a jogszabályi kereteket teremtse meg: polgári, kereskedelmi törvénykönyv. Számos szerző szerint a kapitalista piacgazdaság azonban beépített instabilitási, bizonytalansági hajlammal rendelkezik. Ezt erősíti meg Hyman Minsky pénzügyi instabilitási hipotézise is, illetve Irving Fisher adósság-defláció elmélete, továbbá Charles Kindleberger empirikus tapasztalatokra alapított pénzügyi válságok történeti elemzése is. Ennek a korszaknak a vége a nagy gazdasági világválság volt, amely 1929-től 1939-ig tartott, igazolva a szerzők állítását.

Szociális – jóléti állam

A válság kirobbanását követően hamar, 1930-as ’40-es években már megjelent az állami beavatkozás igénye, a profitorientált gazdasági rendszerbe szociális és jóléti elemek kerekednek felül. Ez az Egyesült Államokban az aggregált kereslet és kínálat állami növelését jelentette Keynes nézeteire alapozva. Európában, különösen Németországban Ludwig Erhardt fogalmazta meg a jóléti állam, a szociális piacgazdaság jelmondatát: Wholstand für alle (Jólét mindenkinek). Az irányzatot tovább erősítették a második világháború utáni évtizedek, ahol a békekötéseket követően szinte újra kell építeni és szervezni az európai országokat, a foglalkoztatottság és a munkanélküliség kezelése is hangsúlyossá vált. A sikeres emberkép is ennek megfelelően alakult át. Emellett a keleti szocialista diktatórikus berendezkedés is hasonló célokat jelölt ki, azonban nem piaci keretek között. A globális pénzügyi stabilizáció érdekében 1944-ben Bretton Woods-ban létrehozták a közös valutarendszert, amelynek alapja a dollárparitás volt.

Globalizáció 2.0 - Pénzügyiesedés

Az 1970-es évektől új tendencia figyelhető meg, 1972-ben a Bretton Woods-i valutarendszer végképp összeomlott, az USA tovább már nem igazította a dollár értékét az aranyhoz. Az 1973-as olajválságot pedig stagfláció követte. A gazdaság megerősödése és a globalizáció hatására ismét előtérbe kerültek a klasszikus közgazdaságtani irányzat elvei, már neoklasszikus néven, ennek egyik fő képviselője a Nobel-díjas Friedman és Hayek, legjelentősebb irodalma a Samuelson-Nordhaus szerzőpáros Közgazdaságtan könyve. Ismét a minimális, éjjeliőr állam lett az ideális modell, amely legalizálta a deregulációt, a privatizációt és a szabad pénzügyi piacok hatékonyságát. Ennek további hajtóereje lett a 1989-es fordulat, amikor a Szovjetunió, a KGST felbomlott, a kelet-európai szocialista országok piacgazdaságon alapuló demokráciákká váltak. Ez a pénzügyiesedési folyamat is azonban idővel meggyengült, a 2008-as pénzügyi válság eredményeként a jelzáloghitelezés csődje magával rántotta a tőkepiacot is, és szinte valamennyi országban máig tartó nehézséget, jelentős szociális problémákat okozott, különösen ahol ez devizaárfolyam-ingadozással is járt. Nem meglepő módon nincs is egyetértés abban, hogy valójában mi is okozta a válságot.

Konklúzió

A gazdasági, pénzügyi életben egyértelműen megfigyelhetőek ciklusok, amelynek periódusait és a recesszióra, válságokra adott hatékony megoldásokat számos szerző kutatja. 1850 és 2014 között a pénzügyi szektor egyaránt volt ura és szolgálója a gazdaságnak. Minsky 1977-es megállapítása azonban helyes: az ún. Wall Street-paradigma valóban tartalmazza a fokozott eladósodottság, a túlzott tőkeáttétel és az instabilitás elmeit. A GDP megoszlása a munka és a tőke között megváltozott, az elmúlt három évtizedben a tőke javára, ennek során a munka fokozatosan elvesztette a jelentőségét. Alapvetően paradigmaváltásra lenne szükség, mert amíg a bankok szociális produktivitásuknál jóval nagyobb profitot termelnek, addig ez a jelentős többlet a szektor jövedelmét növeli, és ezt mélyen gyökerező nehézséget semmilyen szabályozás nem képes megoldani önmagában. Azt a (torz) képet kell megváltoztatni, hogy a gazdasági járadék, jövedelem, profit szerepel minden felett, az első helyen.