Yanis Varoufakis: The Global Minotaur America, the True Origins of the Fianacail Crisis and the Future of the World Economy,

Zed Books, London, 2011

Yanis Varoufakis görög pénzügyminiszter és a University of Athen közgazdász professzorra  könyvében a gazdasági világválság okaival és az Egyesült Államok világgazdaságban betöltött szerepével foglalkozik. Azt állítja, hogy a válságok alapvetően hasznosak az emberiség számára. A válságok ugyanis mindig egy új gazdasági vagy politikai berendezkedést hoznak magukkal, amelyek többségében az emberiség javát szolgálják. A szerző szerint ilyen válság hozta el a mezőgazdasági forradalmat a jégkorszak után, az ipari forradalmat a 18. században, de a demokrácia megjelenését a 20. században is. Varoufakis szerint az 1929-es válság a második világháborúval együtt ugyanilyen krízis volt, ami megteremtette az Egyesült Államok vezette kapitalista gazdasági világrendet. A 2008-as világválság pedig végett vetett ennek a rendnek. Bár az USA-nak egyelőre még nincs egyértelmű új kihívója, az Egyesült Államok vezető szerepe jelenleg már nem fenntartható. Könyvében először bemutatja, hogyan alakult ki az Egyesült Államok vezette világrend, valamint azt, hogy a 70-es évektől hogyan alakult át. Végezetül foglalkozik a 2008-as válság okaival és a világgazdaság lehetséges jövőjével is.

Az Egyesült Államok vezette világrend első korszaka

A szerző szerint az Egyesült Államok a második világháború után egyértelműen a legerősebb katonai és gazdasági hatalommá vált. Emellett először fordult elő a világ történelmében, hogy egy ország vált a világ legfontosabb hitelezőjévé, illetve hogy egyetlen valuta, a dollár, határozza meg a világkereskedelmet. Az Egyesült Államok vezetői felismerték ezt a helyzetet, ezért vezető szerepüket igyekezték intézményesíteni is. Ezért jött létre az IMF és a Világbank is. Szintén fontos elem volt, hogy a legfontosabb valutákat mind a dollárhoz kötötték, a dollár aranyhoz mért értékét pedig fix összegben rögzítették. Ez volt az úgynevezett Bretton Woods-i rendszer. Az új rendszer alapvetően abból indult ki, hogy az Egyesült Államok a világ legnagyobb termelőjeként folyamatos kereskedelmi többletet tud fenntartani a világ legtöbb országával szemben, és ezzel biztosíthatta volna tartós hatalmát is ezen országok fölött. Az amerikai termékeknek azonban piacra is szükségük volt. Így a tervek szerint, talán némiképp meglepő módon, két korábbi ellenségét, Németországot és Japánt gondolták megerősíteni. Ahhoz azonban, hogy ezek az országok fel tudják szívni az Egyesült Államok többlettermékeit, maguknak is erős gazdaságokká kellet válniuk. Ehhez pedig elengedhetetlen volt a piacteremtés ezen két ország számára is. Yanis Varoufakis szerint ezért volt szükség a Marshall-segélyre és ezért támogatták az európai integrációt is.

Az új rendszer megalkotói azonban három dologgal nem számoltak. Egyrészt azzal, hogy Németország és Japán gazdasági termelése idővel megközelítheti az Egyesült Államokét. Így az USA kereskedelmi többlete is lassan elveszett ezzel a két országgal szemben. Ezt ráadásul tovább erősítette, hogy Japán számára nem sikerült piacokat létrehozni, így termékeinek nagy részét az Egyesült Államokba exportálta. Másrészt a kialakult gazdasági struktúrában nem működött úgynevezett többlet elosztási mechanizmus. A szerző szerint ugyanis a világgazdaságban mindig lesznek többletet és hiányt termelő gazdaságok. Így szükséges egyfajta redisztribúciós folyamat ezen országok között, vagy legalábbis szükségesek a szabadon lebegő valuták. A Bretton Woods-i rendszerben a valuták azonban a dollárhoz voltak kötve, így a hiányt termelő országok nem tudták leértékelni valutáikat versenyképességük megőrzése érdekében. Így csak idő kérdése volt, hogy ezen országok mikor lépnek ki a rögzített árfolyamból. Harmadrészt a Szovjetunióval folytatott fegyverkezési versenynek és a jóléti állam kialakulásnak köszönhetően az Egyesült Államok idővel súlyosan eladósodott. A 70-es évek elejére az Egyesült Államok fedezetlen kötelezettsége (liabilities) már meghaladta a 70 milliárd dollárt, az arany tartalékok összege azonban csak 12 milliárd dollárt tett ki.

A globális Minótaurosz

A rendszer a 70-es évek elejére tehát menthetetlenül kifulladt. Az Egyesült Államok eladósodott és kereskedelmi deficitbe került. Így amikor a magas inflációnak köszönhetően az országok sorra értékelték le valutáikat a dollárhoz képest, majd 1971-ben Franciaország bejelentette, hogy dollártartalékait szeretné aranyra váltani, a Bretton Woods-i rendszer összeomlott. A kialakuló válság azonban nem jelentette az Egyesült Államok vezette világrend végét. Egy új korszak volt kialakulóban. Az Egyesült Államok szerepe átértékelődött és a világ többlettermelésének felszívójává vált. Azonban, hogy ezt az óriási fogyasztást finanszírozni tudják, az Egyesült Államoknak ezen országok tőkéjére is szüksége volt. Az új rendszer alapvetően négy elemre épült. Egyrészt továbbra is fontos volt az Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje, ami megerősítette a befektetőket. Másrészt a dollár főként az Egyesült Államok hatalmának köszönhetően továbbra is a legfontosabb kereskedelmi és tartalékvaluta maradt. Így az országok közötti kereskedelem főként dollárral történik, és a legtöbb ország tartalékait is dollárban tartja. Ezzel sikerül megőrizni a dollár értékét. Harmadrészt igyekeztek megőrizni az amerikai cégek versenyképességét, hogy a befektetők számára megérje ezen cégekbe fektetni. Ezt főként alacsony munkabérekkel érték el. Ezt jól szimbolizálja, hogy annak ellenére, hogy az ország termelékenysége folyamatosan javult, reálértéken a 70-es évek óta nem nőttek a bérek az Egyesült Államokban. Negyedrészt nagyon kedvező alapkamatot vezettek be, ami a 80-as évek elejére elérte a 21,5 százalékot. Így az országok számára kifejezetten megérte megtakarított tőkéjüket az Egyesült Államokban befektetni és amerikai állampapírokat venni, ezzel is fizetve az amerikai államadóságot. Szemléletes adat, hogy a rendszer fénykorában a kilencvenes évek végén Németország, Japán és Kína profitjainak majdnem 70 százaléka az Egyesült
Államokba vándorolt. Az új rendszerben lényegében tehát az Egyesült Államok felemésztette a világ többlet tőkéjét, majd egy részét visszaosztotta azzal, hogy megvette ezen országok termékeiket. Így a szerző szerint kialakult egy szokatlan újraelosztási mechanizmus, ami a Bretton Woods-i rendszerből hiányzott. A rendszert a szerző a mitológiai Minótauroszhoz hasonlítja. Az Egyesült Államok egy óriási mitológiai méretű hatalommá vált, amely egyszerre szívta fel a világ termelését és tőkéjét is, ahogyan a mitológiai Minótaurosz is felfalta a neki felajánlott fiatalokat.

A 2008-as válság és a jövő

A 70-es években kialakult rendszernek azonban egy súlyos gyenge pontja is volt. A kialakult különleges újraelosztási mechanizmus alapvetően csak úgy volt fenntartható, ha az Egyesült Államok folyamatos növekedést tud produkálni. Így Varoufakis szerint folyamatosan fennállt a lehetősége annak, hogy egy válság, ami megroppantja az Egyesült Államok növekedését, az egész rendszert magával húzza. A 2008-as válság pedig ilyen válság volt a szerző szerint. Számos egyéb problémát is azonosít, amik a válsághoz vezettek. Például a tőzsdék és bankok tevékenységét, amelynek köszönhetően sokszor teljesen meggondolatlan pénzügyi konstrukciókat dolgoztak ki és olyanoknak is hiteleztek, akikről biztosan tudták, hogy nem fogják tudni visszafizetni a hitelt. A Wall Mart és más hasonló multinacionális cégek tevékenységét, amelyek a munkaerő kiszervezésével igyekezték mesterségesen alacsonyan tartani a munkaerő árát. Valamint több neoliberális professzor munkásságát, akik a valóságban nem működő modellek felvázolásával igyekezték legitimálni a rendszert. Véleménye szerint azonban ezek a problémák csak tünetek, a valódi probléma az volt, hogy a kialakult rendszer egyszerűen kialakításából adódóan hosszútávon fenntarthatatlan volt. Így csak idő kérdése volt, hogy egy válság mikor rombolja le ezt a kényes egyensúlyt.

Varoufakis szerint a válság tehát lerombolta a korábbi gazdasági világrendet. Bár elismeri, hogy az Egyesült Államok még mindig erős, ma már szerinte nem képes hegemón gazdasági rendszert fenntartani vagy kialakítani. Óriási deficitjeinek, stagnáló gazdaságának és gyenge oktatási rendszerének köszönhetően ma már csak félkarú óriás. Véleménye szerint a jelenlegi globális világgazdaság csak akkor tartható fenn, ha az Egyesült Államok helyét felváltja egy másik hatalom. A kihívok személye azonban egyelőre nem egyértelmű. Varoufakis két lehetséges kihívót lát, a Németország vezette Európai Uniót, illetve Kínát. Az Európai Unió szerinte jelenlegi formájában nem fenntartható. A közös valuta nem működik, ugyanis itt sem találunk többlet elosztó mechanizmust. A közös valutának köszönhetően a kereskedelmi deficittel rendelkező országok a valutájukat sem tudják leértékelni, és így menthetetlenül eladósodnak. A nekik hitelező országok azonban így nem tudják visszanyerni befektetéseiket és a fogyasztás is csökken, ami egy veszélyes körforgást eredményez és magával ránthatja az egész Uniót is. Így véleménye szerint a jövőben az EU puszta léte is kérdőjeles lehet. Nagyobb lehetőséget lát azonban Kínában. Kína már ma is piacokat alakít ki termékeinek Latin-Amerikában és Afrikában, továbbá az Egyesült Államoknak és lassan Európának is a legnagyobb hitelezője lett. Varoufakis szerint tehát idővel Kína betöltheti a hegemón hatalom szerepét. Ez azonban nagyban fog függni attól is, hogy az ország vezetői milyen válaszokat adnak az ország jelenlegi demográfiai, politikai és gazdasági kihívásaira. A szerző végül kiemeli, hogy amíg nem lép elő egy új hegemón, addig a világgazdaságot stagnálás és nagyfokú bizonytalanság fogja jellemezni.