Josef Joffe: The Myth of America’s Decline,

Liveright, 2014.

Josef Joffe, a Standford University professzora könyvében állítja, hogy az Egyesült Államok vezető pozíciója megingathatatlan lesz az elkövetkezendő évtizedekben is. A szerző szerint az USA hanyatlásába vetett általános hit és meggyőződés már évtizedek óta uralja a nemzetközi rendszerről alkotott nézeteket. Az utóbbi 10-15 évben pedig uralkodóvá vált az az elképzelés, miszerint a BRIC-országok, vagyis Brazília, Oroszország, India és Kína egyike gazdasági növekedés teljesítmény tekintetében át fogja venni az USA helyét. Joffe szerint ez az állítás azonban távol áll a valóságtól. Ezen országok gazdasági növekedése ugyan megkérdőjelezhetetlen, azonban gazdaságuk számos, egymással összefüggő és egymást erősítő strukturális problémával küzd. Ezek a problémák pedig hosszú távon teszik lehetetlenné a trónfosztást. Az Egyesült Államok gazdasága viszont a demográfiai változásoknak, az oktatás színvonalának, a kutatás-fejlesztésnek, valamint a tehetséges egyetemi hallgatók és kutatók bevándorlásának köszönhetően olyan stabil és rendkívül versenyképes elemekből épül fel, amelyek hosszú évtizedekre garantálják világgazdasági elsőségét. Ugyan unipoláris nemzetközi világrendről nem beszélhetünk, éppen a feltörekvő BRIC-államok miatt, azonban az Egyesült Államok egyfajta „alapvető hatalommá” fog válni. Vagyis a feltörekvő államok is az USA által meghatározott gazdasági és hatalmi struktúrákon belül tudják majd pozícionálni magukat.

Az Egyesült Államok hanyatlásának próféciája: a hanyatlásizmus

Joffe felhívja arra a figyelmet, hogy már az 1950-es évektől állandósult az Egyesült Államok hanyatlásába vetett hit. Igaz ez az országnak a nemzetközi rendszerben való elhelyezésére ugyanúgy, mint az amerikai bel- és külpolitikai gondolkodásra. Bár a „hanyatlásizmusnak” (declinism) már a 18-19. század fordulóján voltak bizonyos hagyományai, igazán az 1950-es évektől vált meghatározó nézetté. A szerző szerint öt ilyen nagy, az Egyesült Államok hanyatlását prognosztizáló korszak voltak elkülöníthető. A világ első műholdja, a szovjetek által felbocsájtott Szputnyik által megnövekedett fenyegetettség érzet jelezte az Egyesült Államok hanyatlás-víziójának első korszakát. Ekkor a Szovjetunió volt az ország első számú kihívója. Az 1962-es kubai rakétaválság jelezte, hogy a Szovjetunió csak örökös második szuperhatalom lehet Amerika mögött. Az 1960-as években a vietnámi háború, a növekvő infláció és a faji alapú ellentétek voltak azok a tényezők, amelyek az Egyesült Államok hanyatlásának okozói voltak a hanyatlásizmus képviselői számára. Az 1973-as majd 1979-es olajválság súlyos gazdasági kihívások elé állították Amerikát, amely ismét vezető hatalmi státuszának megkérdőjelezését vetítették előre. Az 1980-as és 1990-es években Japán, az új évezredtől pedig Kína tört az Egyesült Államok babérjaira a hanyatlást vizionálók véleménye szerint. Valójában mindegyik korszakban az Egyesült Államok megőrizte vezető gazdasági nagyhatalmi szerepét – érvel Joffe.

Mindemellett bemutatja azt is, hogy a hanyatlásizmus fontos politikai tőkeként, stratégiai alapvetésként is használták az amerikai belpolitikában. Így például John F. Kennedy már 1957-től az amerikai hanyatlás és ezzel együtt a Szovjetunió előretörésének veszélyére építette később sikeressé vált elnöki kampányát. De ugyanígy Ronald Reagen kampányának alapja a Carter-elnökség támadása volt, miszerint az hanyatlás útján indította el az Egyesült Államokat. De az amerikai elnökök ugyanígy felhasználták a hanyatlásizmus „vívmányait” különböző politikák megváltoztatására is. Így például a Nixon kormányzat levezényelhette a sokkal inkább kooperatív külpolitikai fordulatot, amely keretében mind a Szovjetunió, mind Kína irányában nyitni tudott. Az érvelés pedig ismét a hanyatlás volt: az Egyesült Államok elveszítette a vezető szerepét a nukleáris fegyverek terén, így rákényszerül a Szovjetunióval és Kínával való kooperatív és inkluzív külpolitikára.

De mit mutatnak a számok?

A szerző felidézi az azóta híressé vált, a Goldman Sachs beruházási bank vezető közgazdásza által megalkotott BRIC-országcsoport vízióját. A Brazília, Oroszország, India és Kína angol megfelelőinek kezdőbetűiből álló BRIC országcsoport valamelyik tagja az, amely néhány évtizeden belül maga mögé szoríthatja az Egyesült Államokat gazdasági szempontból. Joffe szerint a különböző gazdasági mutatók csalóka képet festhetnek az egyes országok gazdaságának fejlettségéről, erejéről és stratégiai potenciáljáról. Bár GDP növekedés meghaladja az Egyesült Államokét, azonban a szerző figyelmeztet, hogy a BRIC-országok gazdaságának valós mérete csupán töredéke az Egyesült Államokénak. Kína a teljes amerikai gazdaság 49%-át teszi ki, míg Brazília csak 16%-a, India és Oroszország 12%-a az Egyesült Államok gazdasága méretének. Ezzel nagyjából Spanyolország, Kanada és Olaszország eredményeit érik el.

Az Egyesült Államok hanyatlásában hívők másik erősnek tűnő gazdasági érve az, hogy a BRIC-országok GDP növekedési üteme lényegesen meghaladja az Egyesült Államokét. Joffe szerint ez kétségtelen. Azonban a hanyatlás hívei nem veszik észre, hogy évek óta ennek ellenére sem csökken látványosan a gazdaságok tényleges mérete közötti különbségek. Illetve elfelejtkeznek arról is, hogy a BRIC-országok egyébként meglehetősen különböző gazdasági modellje valójában rengeteg belső strukturális problémával küszködik. Nem is beszélve a társadalmi feszültségekről. Ezek a problémák pedig hosszú távon lényegileg csökkenthetik a gazdasági növekedést. A hanyatlásizmus képviselői a katonai képességekkel, mint kemény erővel is érvelnek. A szerző ezen a ponton is rávilágít arra a tényre, hogy a védelmi kiadásokban jelentkező jelentős különbségek mellett a különböző nemzeti haderőnemek képességei és technikai fejlettségbeli szintje is jól jelzi az USA primátusát. Joffe szerint éppen a technikai és technológiai fejlettségi ollót nem lesznek képesek a BRIC-országok szűkíteni.

Miért nem lehet még Kína sem a trónkövetelő?

Ami az 1960-as években a Szovjetunió, 1970-től Európa, 1980-tól pedig Japán volt az Egyesült Államoknak, az az utóbbi 10-15 évben Kína lett, vagyis az elsőszámú nagyhatalmi trónkövetelő. A többi BRIC-országnak viszont esélye sincs az Egyesült Államok kihívójaként fellépni. Azonban, bármennyire is e mellett érvelnek a hanyatlásizmus képviselői, Joffe szerint Kínának sem mutatkoznak sokkal jobb esélyei. Erre a következtetésre pedig négy jelenség eredőjeként jut. Az első ilyen az állami tulajdon túlságosan magas aránya. A szerző ugyan nem veti el az állami vállalatok létjogosultságát, azonban úgy véli, hogy a kínai tulajdonú magánszektor gyakorlatilag elhanyagolható az országban. A teljes GDP nagyjából 50%-át az állami vállalatok állítják elő. Azonban ezek, éppen a kínai átpolitizált vállalatirányítás miatt, alacsony hatékonyságúak és korruptak. A szervezeti struktúrájuk, az államhoz való viszonyuk és egymás közötti kapcsolataik átláthatatlanok. A második okot a szerző az „önmagát redukáló növekedésként” írja le. A Kínai gazdasági modell alapja a mindig rendelkezésre álló olcsó munkaerő. Valójában azonban demográfiai okokból nem fog rendelkezésre állni ilyen mennyiségű munkaerő, miközben a fizetések a GDP növekedést meghaladó mértékben nőnek. Mindeközben pedig a tőke produktivitása sem növekszik, így nem tudja ellensúlyozni a munkaerő hiányból adódó problémákat. A harmadik ok, az úgynevezett „Tocqueville-csapda”, vagyis a „felfokozott várakozások forradalma”. A kínai népességen belül, a viszonylag nagy gazdasági növekedés ellenére, a jövedelmek eloszlása igen nagy mértékben egyenlőtlen, ezzel még hatalmasabbra nyitva a társadalmi ollót. A társadalmi egyenlőtlenségek Joffe olvasatában előbb vagy utóbb rendszerváltáshoz vezetnek. Azonban a demokratikus berendezkedés, éppen a különböző alapjogok illetve munkavállalói jogok erősödése miatt sokkal kisebb gazdasági növekedést tesznek lehetővé. Tehát a csapda bezárult. Az negyedik ok pedig maga a demográfia. Kína fejlődésével, a jóllét, valamint az iskolázottság emelkedésével a népesedés a nyugati világban már jól ismert jellemzőket fogja mutatni. Vagyis hiába a központi népességszabályozási direktívák, Kína népessége az elkövetkezendő években mindenképp csökkenni és öregedni fog.

Miért az Egyesült Államok marad a világ vezető hatalma?

Joffe szerint az Egyesült Államok fog maradni a világ vezető gazdasági hatalma. Ezt pedig szerinte négy, egymással ok-okozati összefüggésben lévő jelenségnek lesz betudható: a demográfiai változásoknak, az oktatás színvonalának, a kutatás-fejlesztésnek és innovációnak, valamint a bevándorlásnak. Az Egyesült Államok népessége az elkövetkezendő évtizedekben fiatalodni fog, köszönhetően a növekvő születésszámnak, illetve a bevándorlásnak. Mindkettő mutató mind Kína, mind az összes többi BRIC illetve délkelet-ázsiai ország, mind Európa eredményeinél lényegesen jobb lesz. 2013-ban Kínában 600.000, Indiában 350.000 új mérnök kapott diplomát – idézi a szerző a vonatkozó híreket. Egyúttal rámutat: a mennyiség nem feltétlenül jelent minőséget is. A több százezer friss diplomás a nyugati világban csupán technikusi feladatokat láthatna el. Joffe rámutat, a BRIC-országok bármelyike könnyen elérhetné az Egyesült Államoknak a GDP 7%-ára rúgó oktatási ráfordítását. Azonban ezek a felsőoktatási intézmények minőségben soha nem érhetik el az USA egyetemeinek színvonalát. Ennek oka a magas technikai színvonalú, innovatív és piaci alapon működő amerikai ipar illetve a felsőoktatás összefonódásában keresendő. Az amerikai egyetemek ezen iparágak igényeinek megfelelő szakembereket képeznek, így mindig a legmagasabb szintű technológiához kapcsolódó tudást oktatják. Mindemellett a vállalatok bevonják az egyetemeket a kutatásba és fejlesztésbe. Vagyis ugyanaz a diploma vagy doktori fokozat sokkal korszerűbb tudást feltételez. Miközben a hallgatók már korai egyetemi éveiktől innovatív gondolkodást sajátítanak el, illetve a versenypiac szabályaihoz alkalmazkodnak. A túlcentralizált kínai ipar ilyen kapcsolatok kialakítására képtelen. A harmadik ok az innováció, amely szoros összefüggésben van az oktatás színvonalával. Az elmúlt években a publikált kutatási anyagok száma jelentősen megnőtt a természet illetve a mérnöktudományok területén. Ezen publikációknak 49% született az USA-ban, míg csupán 4%-a Kínában. Miközben az Egyesült Államok háromszor annyi forrást biztosít kutatásra és fejlesztésre, mint Kína. Ugyanígy háromszor annyi új szabadalmat jegyeztek be 2012-ben az USA-ban, mint Kínában. A Kínában bejegyzett szabadalmak nagy része pedig az országba települt, nem kínai tulajdonú cégektől származik. Az bevándorlás pedig a már sok évtizede ismert „brain-drain”, vagyis a leginkább tehetséges egyetemi hallgatóknak és kutatóknak az Egyesült Államokba való csábítását jelenti. Ez a folyamat gyakorlatilag töretlen.

Az Egyesült Államok mint az „alapvető hatalom”

Joffe a számok tükrözte trendek ellenére elismeri, sem a BRIC-országok, sem Európa, sem Japán, sem a többi délkelet-ázsiai ország nem elhanyagolható. Akkor ebben a környezetben mégis mi az Egyesült Államok pozíciója? Amellett, hogy a világ elsőszámú gazdasági hatalma marad, helyzetét leginkább az „alapvető hatalom” (default power) kifejezéssel lehet leírni. Az alapvető hatalom az az ország, amelyhez az összes többi viszonyul és amelyet mintának tekint. Mind technikai fejlettségben, mind a nemzeti és nemzetközi intézmények kialakításában, mind a nemzetközi napirendek és témák meghatározásában. Egyúttal ez azt is jelenti, hogy az alapvető hatalom nagyobb részt vállal a világ viszonyainak alakításában, így a világgazdasági rend felépítésében, a háborúkban, a válságkezelésekben, az Európától a Csendes-óceánig tartó különböző regionális geopolitikai egyensúlyok megteremtésében. Ezt a pozícióját pedig az elkövetkezendő időszakban egyetlen másik ország, akár nagyhatalmi aspirációkkal, sem fogja tudni elérni. 

Josef Joffe: The Myth of America’s Decline,

Liveright, 2014.

Josef Joffe, a Standford University professzora könyvében állítja, hogy az Egyesült Államok vezető pozíciója megingathatatlan lesz az elkövetkezendő évtizedekben is. A szerző szerint az USA hanyatlásába vetett általános hit és meggyőződés már évtizedek óta uralja a nemzetközi rendszerről alkotott nézeteket. Az utóbbi 10-15 évben pedig uralkodóvá vált az az elképzelés, miszerint a BRIC-országok, vagyis Brazília, Oroszország, India és Kína egyike gazdasági növekedés teljesítmény tekintetében át fogja venni az USA helyét. Joffe szerint ez az állítás azonban távol áll a valóságtól. Ezen országok gazdasági növekedése ugyan megkérdőjelezhetetlen, azonban gazdaságuk számos, egymással összefüggő és egymást erősítő strukturális problémával küzd. Ezek a problémák pedig hosszú távon teszik lehetetlenné a trónfosztást. Az Egyesült Államok gazdasága viszont a demográfiai változásoknak, az oktatás színvonalának, a kutatás-fejlesztésnek, valamint a tehetséges egyetemi hallgatók és kutatók bevándorlásának köszönhetően olyan stabil és rendkívül versenyképes elemekből épül fel, amelyek hosszú évtizedekre garantálják világgazdasági elsőségét. Ugyan unipoláris nemzetközi világrendről nem beszélhetünk, éppen a feltörekvő BRIC-államok miatt, azonban az Egyesült Államok egyfajta „alapvető hatalommá” fog válni. Vagyis a feltörekvő államok is az USA által meghatározott gazdasági és hatalmi struktúrákon belül tudják majd pozícionálni magukat.

Az Egyesült Államok hanyatlásának próféciája: a hanyatlásizmus

Joffe felhívja arra a figyelmet, hogy már az 1950-es évektől állandósult az Egyesült Államok hanyatlásába vetett hit. Igaz ez az országnak a nemzetközi rendszerben való elhelyezésére ugyanúgy, mint az amerikai bel- és külpolitikai gondolkodásra. Bár a „hanyatlásizmusnak” (declinism) már a 18-19. század fordulóján voltak bizonyos hagyományai, igazán az 1950-es évektől vált meghatározó nézetté. A szerző szerint öt ilyen nagy, az Egyesült Államok hanyatlását prognosztizáló korszak voltak elkülöníthető. A világ első műholdja, a szovjetek által felbocsájtott Szputnyik által megnövekedett fenyegetettség érzet jelezte az Egyesült Államok hanyatlás-víziójának első korszakát. Ekkor a Szovjetunió volt az ország első számú kihívója. Az 1962-es kubai rakétaválság jelezte, hogy a Szovjetunió csak örökös második szuperhatalom lehet Amerika mögött. Az 1960-as években a vietnámi háború, a növekvő infláció és a faji alapú ellentétek voltak azok a tényezők, amelyek az Egyesült Államok hanyatlásának okozói voltak a hanyatlásizmus képviselői számára. Az 1973-as majd 1979-es olajválság súlyos gazdasági kihívások elé állították Amerikát, amely ismét vezető hatalmi státuszának megkérdőjelezését vetítették előre. Az 1980-as és 1990-es években Japán, az új évezredtől pedig Kína tört az Egyesült Államok babérjaira a hanyatlást vizionálók véleménye szerint. Valójában mindegyik korszakban az Egyesült Államok megőrizte vezető gazdasági nagyhatalmi szerepét – érvel Joffe.

Mindemellett bemutatja azt is, hogy a hanyatlásizmus fontos politikai tőkeként, stratégiai alapvetésként is használták az amerikai belpolitikában. Így például John F. Kennedy már 1957-től az amerikai hanyatlás és ezzel együtt a Szovjetunió előretörésének veszélyére építette később sikeressé vált elnöki kampányát. De ugyanígy Ronald Reagen kampányának alapja a Carter-elnökség támadása volt, miszerint az hanyatlás útján indította el az Egyesült Államokat. De az amerikai elnökök ugyanígy felhasználták a hanyatlásizmus „vívmányait” különböző politikák megváltoztatására is. Így például a Nixon kormányzat levezényelhette a sokkal inkább kooperatív külpolitikai fordulatot, amely keretében mind a Szovjetunió, mind Kína irányában nyitni tudott. Az érvelés pedig ismét a hanyatlás volt: az Egyesült Államok elveszítette a vezető szerepét a nukleáris fegyverek terén, így rákényszerül a Szovjetunióval és Kínával való kooperatív és inkluzív külpolitikára.

De mit mutatnak a számok?

A szerző felidézi az azóta híressé vált, a Goldman Sachs beruházási bank vezető közgazdásza által megalkotott BRIC-országcsoport vízióját. A Brazília, Oroszország, India és Kína angol megfelelőinek kezdőbetűiből álló BRIC országcsoport valamelyik tagja az, amely néhány évtizeden belül maga mögé szoríthatja az Egyesült Államokat gazdasági szempontból. Joffe szerint a különböző gazdasági mutatók csalóka képet festhetnek az egyes országok gazdaságának fejlettségéről, erejéről és stratégiai potenciáljáról. Bár GDP növekedés meghaladja az Egyesült Államokét, azonban a szerző figyelmeztet, hogy a BRIC-országok gazdaságának valós mérete csupán töredéke az Egyesült Államokénak. Kína a teljes amerikai gazdaság 49%-át teszi ki, míg Brazília csak 16%-a, India és Oroszország 12%-a az Egyesült Államok gazdasága méretének. Ezzel nagyjából Spanyolország, Kanada és Olaszország eredményeit érik el.

Az Egyesült Államok hanyatlásában hívők másik erősnek tűnő gazdasági érve az, hogy a BRIC-országok GDP növekedési üteme lényegesen meghaladja az Egyesült Államokét. Joffe szerint ez kétségtelen. Azonban a hanyatlás hívei nem veszik észre, hogy évek óta ennek ellenére sem csökken látványosan a gazdaságok tényleges mérete közötti különbségek. Illetve elfelejtkeznek arról is, hogy a BRIC-országok egyébként meglehetősen különböző gazdasági modellje valójában rengeteg belső strukturális problémával küszködik. Nem is beszélve a társadalmi feszültségekről. Ezek a problémák pedig hosszú távon lényegileg csökkenthetik a gazdasági növekedést. A hanyatlásizmus képviselői a katonai képességekkel, mint kemény erővel is érvelnek. A szerző ezen a ponton is rávilágít arra a tényre, hogy a védelmi kiadásokban jelentkező jelentős különbségek mellett a különböző nemzeti haderőnemek képességei és technikai fejlettségbeli szintje is jól jelzi az USA primátusát. Joffe szerint éppen a technikai és technológiai fejlettségi ollót nem lesznek képesek a BRIC-országok szűkíteni.

Miért nem lehet még Kína sem a trónkövetelő?

Ami az 1960-as években a Szovjetunió, 1970-től Európa, 1980-tól pedig Japán volt az Egyesült Államoknak, az az utóbbi 10-15 évben Kína lett, vagyis az elsőszámú nagyhatalmi trónkövetelő. A többi BRIC-országnak viszont esélye sincs az Egyesült Államok kihívójaként fellépni. Azonban, bármennyire is e mellett érvelnek a hanyatlásizmus képviselői, Joffe szerint Kínának sem mutatkoznak sokkal jobb esélyei. Erre a következtetésre pedig négy jelenség eredőjeként jut. Az első ilyen az állami tulajdon túlságosan magas aránya. A szerző ugyan nem veti el az állami vállalatok létjogosultságát, azonban úgy véli, hogy a kínai tulajdonú magánszektor gyakorlatilag elhanyagolható az országban. A teljes GDP nagyjából 50%-át az állami vállalatok állítják elő. Azonban ezek, éppen a kínai átpolitizált vállalatirányítás miatt, alacsony hatékonyságúak és korruptak. A szervezeti struktúrájuk, az államhoz való viszonyuk és egymás közötti kapcsolataik átláthatatlanok. A második okot a szerző az „önmagát redukáló növekedésként” írja le. A Kínai gazdasági modell alapja a mindig rendelkezésre álló olcsó munkaerő. Valójában azonban demográfiai okokból nem fog rendelkezésre állni ilyen mennyiségű munkaerő, miközben a fizetések a GDP növekedést meghaladó mértékben nőnek. Mindeközben pedig a tőke produktivitása sem növekszik, így nem tudja ellensúlyozni a munkaerő hiányból adódó problémákat. A harmadik ok, az úgynevezett „Tocqueville-csapda”, vagyis a „felfokozott várakozások forradalma”. A kínai népességen belül, a viszonylag nagy gazdasági növekedés ellenére, a jövedelmek eloszlása igen nagy mértékben egyenlőtlen, ezzel még hatalmasabbra nyitva a társadalmi ollót. A társadalmi egyenlőtlenségek Joffe olvasatában előbb vagy utóbb rendszerváltáshoz vezetnek. Azonban a demokratikus berendezkedés, éppen a különböző alapjogok illetve munkavállalói jogok erősödése miatt sokkal kisebb gazdasági növekedést tesznek lehetővé. Tehát a csapda bezárult. Az negyedik ok pedig maga a demográfia. Kína fejlődésével, a jóllét, valamint az iskolázottság emelkedésével a népesedés a nyugati világban már jól ismert jellemzőket fogja mutatni. Vagyis hiába a központi népességszabályozási direktívák, Kína népessége az elkövetkezendő években mindenképp csökkenni és öregedni fog.

Miért az Egyesült Államok marad a világ vezető hatalma?

Joffe szerint az Egyesült Államok fog maradni a világ vezető gazdasági hatalma. Ezt pedig szerinte négy, egymással ok-okozati összefüggésben lévő jelenségnek lesz betudható: a demográfiai változásoknak, az oktatás színvonalának, a kutatás-fejlesztésnek és innovációnak, valamint a bevándorlásnak. Az Egyesült Államok népessége az elkövetkezendő évtizedekben fiatalodni fog, köszönhetően a növekvő születésszámnak, illetve a bevándorlásnak. Mindkettő mutató mind Kína, mind az összes többi BRIC illetve délkelet-ázsiai ország, mind Európa eredményeinél lényegesen jobb lesz. 2013-ban Kínában 600.000, Indiában 350.000 új mérnök kapott diplomát – idézi a szerző a vonatkozó híreket. Egyúttal rámutat: a mennyiség nem feltétlenül jelent minőséget is. A több százezer friss diplomás a nyugati világban csupán technikusi feladatokat láthatna el. Joffe rámutat, a BRIC-országok bármelyike könnyen elérhetné az Egyesült Államoknak a GDP 7%-ára rúgó oktatási ráfordítását. Azonban ezek a felsőoktatási intézmények minőségben soha nem érhetik el az USA egyetemeinek színvonalát. Ennek oka a magas technikai színvonalú, innovatív és piaci alapon működő amerikai ipar illetve a felsőoktatás összefonódásában keresendő. Az amerikai egyetemek ezen iparágak igényeinek megfelelő szakembereket képeznek, így mindig a legmagasabb szintű technológiához kapcsolódó tudást oktatják. Mindemellett a vállalatok bevonják az egyetemeket a kutatásba és fejlesztésbe. Vagyis ugyanaz a diploma vagy doktori fokozat sokkal korszerűbb tudást feltételez. Miközben a hallgatók már korai egyetemi éveiktől innovatív gondolkodást sajátítanak el, illetve a versenypiac szabályaihoz alkalmazkodnak. A túlcentralizált kínai ipar ilyen kapcsolatok kialakítására képtelen. A harmadik ok az innováció, amely szoros összefüggésben van az oktatás színvonalával. Az elmúlt években a publikált kutatási anyagok száma jelentősen megnőtt a természet illetve a mérnöktudományok területén. Ezen publikációknak 49% született az USA-ban, míg csupán 4%-a Kínában. Miközben az Egyesült Államok háromszor annyi forrást biztosít kutatásra és fejlesztésre, mint Kína. Ugyanígy háromszor annyi új szabadalmat jegyeztek be 2012-ben az USA-ban, mint Kínában. A Kínában bejegyzett szabadalmak nagy része pedig az országba települt, nem kínai tulajdonú cégektől származik. Az bevándorlás pedig a már sok évtizede ismert „brain-drain”, vagyis a leginkább tehetséges egyetemi hallgatóknak és kutatóknak az Egyesült Államokba való csábítását jelenti. Ez a folyamat gyakorlatilag töretlen.

Az Egyesült Államok mint az „alapvető hatalom”

Joffe a számok tükrözte trendek ellenére elismeri, sem a BRIC-országok, sem Európa, sem Japán, sem a többi délkelet-ázsiai ország nem elhanyagolható. Akkor ebben a környezetben mégis mi az Egyesült Államok pozíciója? Amellett, hogy a világ elsőszámú gazdasági hatalma marad, helyzetét leginkább az „alapvető hatalom” (default power) kifejezéssel lehet leírni. Az alapvető hatalom az az ország, amelyhez az összes többi viszonyul és amelyet mintának tekint. Mind technikai fejlettségben, mind a nemzeti és nemzetközi intézmények kialakításában, mind a nemzetközi napirendek és témák meghatározásában. Egyúttal ez azt is jelenti, hogy az alapvető hatalom nagyobb részt vállal a világ viszonyainak alakításában, így a világgazdasági rend felépítésében, a háborúkban, a válságkezelésekben, az Európától a Csendes-óceánig tartó különböző regionális geopolitikai egyensúlyok megteremtésében. Ezt a pozícióját pedig az elkövetkezendő időszakban egyetlen másik ország, akár nagyhatalmi aspirációkkal, sem fogja tudni elérni.