Aldo Musacchio, Sergio g. Lazzarini: Reinventing State Capitalism – Leviathan in Buisness, Brazil and Beyond,

Harvard University Press, 2014

Aldo Musacchio a Harvard University és Sergio G. Lazzarini a brazíliai Insper University közgazdász professzorai az állami tulajdonban lévő vállaltok sikerességét vizsgálják. Véleményük szerint az ezredforduló óta az állami cégek reneszánsza figyelhető meg. Ezt jól illusztrálja, hogy fejlődő országokban, Oroszországban, Brazíliában vagy Indiában a piac 30-40 százalékát állami tulajdonban lévő vállalatok teszik ki. Ezen felül az állami vállalatok a fejlett kapitalista nyugati országokban, Norvégiában, Hollandiában vagy Németországban is a piac 5 százalékát adják. A szerzők könyvükben arra keresik a választ, hogy mi áll az állami cégek felemelkedésének hátterében, és hogy mennyire sikeresek ezek a vállalkozások.

Az állam mint Leviatán

A részben vagy teljesen állami tulajdonban lévő vállalatok a szerzők szerint nem új jelenségek. Már a 16. században megjelentek, valódi felfutásuk azonban csak a 19. század második felére tehető. Ekkor az állam felismerte, hogy bizonyos kritikus infrastruktúra-hálózatok kiépítése sokszor túl kockázatos a piaci alapon működő cégeknek, illetve könnyen monopóliumok alakulhatnak ki ezekben az ágazatokban. Így az államok többségében a vasút, a víz, a szennyvíz, az áram és a telefon infrastruktúra állami cégek kezébe került. A ’30-as évektől kezdődően – főként a világgazdasági válságnak köszönhetően – az állami cégek megerősödtek az olyan stratégiainak tartott nyersanyagok kitermelése terén is, mint az olaj, a gáz vagy a szén. Az állami vállalatok a jóléti államok kiépülésével, illetve a függetlenedő gyarmatok importhelyettesítő politikájának köszönhetően az ’50-es évektől tovább erősödtek. Musacchio és Lazzarini szerint azonban a ’70-es évek olajválságai rávilágítottak az állami vállalatok problémáira. Így a ’80-as évektől kezdődően nagy részüket privatizálták. A könyvben az állami tulajdonlásnak ezt a formáját Leviatán-modellnek nevezik el és számos problémáját azonosítják:

• A hagyományos állami cégeket a politikusok sokszor társadalmi vagy politikai célokra használták. Így az olyan politikai célok, mint a teljes foglalkoztatottság, az árak mesterségesen alacsonyan tartása, vagy bizonyos stratégiainak gondolt iparágak támogatása sokszor felülírta a gazdasági racionalitást.

• Mivel a vállalatok nem voltak kitéve a piaci folyamatoknak, ezért befektetéseik során nem voltak elég körültekintőek, illetve a rossz befektetéseket későn azonosították.

• Ezen állami cégek vezetői sokszor politikai alapon kerültek kinevezésre, bármilyen gazdasági tapasztalat nélkül.

• A cégekkel szemben nem voltak teljesítményi elvárások, pénzügyeiket nem vizsgálták külső szakértők.

A fenti problémáknak köszönhetően a szerzők szerint a hagyományos állami cégek nagy része rosszul irányított és gazdaságilag veszteséges volt.

Az állami szerepvállalás új modelljei

A szerzők szerint bár a privatizációval szinte teljesen megszűnt az állami tulajdonlás hagyományos modellje, a ’90-es években az állami cégeknek új formái jelentek meg. Alapvetően három új modellt ismertek fel:

• Az állam mint többségi részvényes. Ez a forma főként a fejlődő országokban, illetve a stratégiainak gondolt nyersanyag ágazatokban (olaj, gáz) népszerű. A lényege, hogy az állam a tőzsdére viszi a céget, de megőrzi a részvények többségét, így gyakorolva befolyást a cégre.

• Az állam mint kisebbségi részvényes. Leginkább a fejlett nyugati országokban népszerű. Ebben a modellben az állam csak kisebbségi tulajdont őriz meg a vállalatban, de a legfontosabb döntésekre még így is hatással tud lenni.

• A harmadik modellben pedig az állam közvetítőkön – főként fejlesztési bankokon vagy nyugdíjpénztárakon – keresztül fektet be cégekbe. Ezt a módszert főként a sikeresnek gondolt hazai kiscégek felfutatására, vagy nagy hazai cégek kimentésére használják.

A fenti három modellnek a szerzők szerint több előnye is van, aminek köszönhetően jóval sikeresebbek a hagyományos állami modellnél. Akár a teljesen magántulajdonban lévő cégekkel is felvehetik a versenyt. Mivel ezek a vállalatok a tőzsdén vannak, a befektetőknek és a szigorúbb számviteli eljárásoknak köszönhetően a cégek pénzügyei sokkal átláthatóbbak. Így a cégek sokkal jobban követik a piac logikáját, hiszen ha rossz befektetéseket hoznának, a nem állami befektetők hamar kiszállnának a cégből. Ezen állami cégek vezetői már többségében nem politikai kinevezettek, hanem sikeres üzletemberek. Ők szintén hozzájárulnak, hogy a cég piaci alapon működjön. Az államok általában megelégszenek azzal, ha a cég igazgatótanácsába delegálhatnak néhány tagot. Az állam szerepe miatt ezek a vállalkozások stabilabbak, így nagyobb eséllyel tudnak hosszú távú befektetéseket eszközölni. Valamint a nagy tőkebefektetést igénylő technológiai kutatásokra is nagyobb az esély. Gondoljunk csak az internet vagy a GPS feltalálására is, amelyek nem valósulhattak volna meg állami támogatás nélkül.

Mennyire sikeresek az új állami modellek?

A szerzők szerint az új modell sikerességével kapcsolatban egyelőre vegyesek a tapasztalatok. Sok állami cég több mint versenyképes a magántulajdonban lévő cégekkel. Például a norvég Statoil olajipari cég, amely a norvég állam többségi tulajdonában van, a szerzők szerint a világ egyik legnagyobb és legjobban vezetett cége. A szintén állami tulajdonban lévő BNDES brazil fejlesztési bank pedig háromszor annyi hitelt finanszírozott eddig, mint a Világbank. Emellett az egyik legnyereségesebb bank a világon. Az állami cégek azonban nem minden esetben sikeresek. Brazíliában például sokszor nem sikerült kiküszöbölni az állami cégek problémáit. A szerzők a Petrobas olajipari céget, illetve Vale bányászati céget hozzák fel példaként. Ezen cégek működésébe a brazil állam politikai indokokból többször is beavatkozott, vezetőik rendszeresen politikai kinevezettek voltak. Ennek köszönhetően ezen cégek veszteségesek maradtak.

Konklúzió

A szerzők könyvükben nem értékítéletet szeretnének mondani az állami és magántulajdonban lévő vállalatok felett. Nem állítják, hogy az állami tulajdonban lévő vállalatok alapvetően sikeresebbek lennének, mint a magánszereplők. Álláspontjuk szerint azonban az állami vállalatok bizonyos esetekben lehetnek olyan sikeresek, mint a magánszereplők, így hosszútávon is érdemes velük számolni. Sőt, a szerzők arra is felhívják a figyelmet, hogy egyes esetekben szinte elkerülhetetlen az állami cégek használata. Ilyen a szerzők szerint a természetes monopóliumok esete, vagy amikor egy országban fejletlen a tőkepiac, így csak az állam képes megfelelő tőkét teremteni. Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy az állami tulajdonban lévő vállalatok versenyképesek lehetnek a magánszereplőkkel, és nem összeegyezhetetlenek a kapitalista gazdasági berendezkedéssel.