Franklin Foer: How Soccer Explains the World: An Unlikely Theory of Globalization,

Harper Perennial, 2010.

Franklin Foer, a liberális The New Republic magazin korábbi főszerkesztője és a New York Times illetve a Foreign Policy újságírója könyvében a futball és a globális politikai folyamatok, különösképpen a globalizáció kapcsolatát vizsgálja. Véleménye szerint a labdarúgás jelenlegi helyzete szinte tökéletesen leképezi globális világunkat. Afrikai és ázsiai játékosok játszanak a nagy európai ligákban, de még Ukrajnában és Moldovában is. A nagy európai sztárcsapatoknak sokszor több rajongójuk van Japánban, mint saját hazájukban, és a nemzeti futballválogatottakat már csak a legritkább esetben vezetik hazai szövetségi kapitányok. Az internetnek és a nagy nemzetközi sportcsatornáknak köszönhetően már szinte bármelyik fociligát lehet követni a világ szinte minden tájáról. A futball világbajnokság a világ legnézettebb sporteseménye, és a nagy sportszergyártok milliárdokat keresnek mezeladásaikkal szerte a világon.

Globális jelenségek és a nemzetközi labdarugás

Foer szerint azonban a futball nagyon jól rámutat a globalizáció deficitjeire is. A globalizáció sokak reményeivel szemben nem hozott egyforma jólétet és gazdasági gyarapodást a világ minden tájára. Sőt, sok helyen a globalizációnak köszönhetően erősödött többek között a nemzetiségi ellentéteket, a vallási szembenállás, a korrupció és a szegénység. Foer szerint ezeket a problémákat a foci jól megtestesíti, sőt bizonyos esetekben akár rá is erősíthet ezekre. Könyvében a globalizáció számos hiányosságát azonosítja és minden hiányosságot a futballból vett példákkal támaszt alá:

• A nemzetiségi ellentétek megerősödése – Foer szerint az ezirányú várakozások ellenére a globalizáció nem törölte el a nemzetiségi ellentéteket, sőt bizonyos esetekben akár erősítette is az országok és népek nemzeti identitását és függetlenségi törekvéseit. Jó példának tartja a Barcelona csapatát, amely a Francó-diktatúra éveiben a katalán nemzeti érzés megőrzőjeként funkcionált. Franco alatt a katalán nyelvet sehol sem lehetett használni és a rezsim minden eszközzel igyekezte a katalán nemzeti öntudatot elnyomni. A Barcelona azonban, annak ellenére, hogy Franco az ősi rivális Real Madrid csapatának lelkes rajongója volt, relatíve szabadon működhetett. Bár a kormányzat nevezte ki a klub vezetőit, a csapat mérkőzései a katalán nemzeti érzés megtestesítőjévé váltak, ahol az emberek a mérkőzés hevében szabadon használhatták a katalán nyelvet és szimbólumokat. Foer szerint a Barcelona a mai napig a katalán nemzeti érzés megtestesítője, és a globalizációnak köszönhetően a világ minden tájára sikerült általa eljuttatni a katalánok nemzeti törekvéseit.

• Vallási ellentétek továbbélése – Bár sokan úgy vélték, hogy az ipari fejlődés és a relatív gazdasági jólét idővel a nemzetiségi konfliktusok mellett a vallási ellentéteket is megszünteti, a szerző szerint ez nem következett be. Foer a glasgow-i Rangers és Celtic csapatok rivalizálásán keresztül mutatja be a jelenséget. Bár a skóciai ipar fellegváraként számon tartott Glasgow egyáltalán nem számít vallásos városnak, amit a brit statisztikák is alátámasztanak, a város két legnagyobb csapatának konfliktusában mégis nagyon fontos szerepet játszik a vallás. A Celtic csapatát a 19. század második felében a városba az ír éhínség elől egyre nagyon számban érkező ír katolikusos alapították, míg a Rangers idővel a skót protestáns identitás megőrzőjévé vált. A vallási ellentétek annyira erősek voltak, hogy a ’90-es évekig a Rangersben nem is játszhatott katolikus játékos, sőt a csapat szervezetében még olyan tag sem lehetet, akinek katolikus párja volt. Bár azóta már katolikus szövetségi kapitánya is volt a Rangersnek, a vallási különbségek még mindig előkerülnek a két csapat mérkőzésein. A Rangers egyik leghíresebb rigmusa például nyíltan a pápát gyalázza, de mindkét csapat szívesen énekel a „hitetlenek” legyilkolásáról is. Bár a szerző szerint érvelhetünk amellett, hogy ezek ma már csak ártalmatlan tradíciók, a meccsek utáni verekedések, illetve hogy a két csapat szurkolói Észak-Írországban még ma is merényletekért felelősek, nem ezt támasztják alá.

• Korrupció megerősödése – Foer szerint a globalizáció főként a harmadik világban megerősítette az elitek korrupcióját is. Egyik példája Brazília, ahova az ország gazdasági nyitásának köszönhetően 90-es években rengeteg külföldi pénz áramlott a fociba. A pénz azonban a korrupt tisztségviselőknek köszönhetően nem jutott el a csapatokhoz, amelynek következtében a 90-es évek végére a brazil focistadionok életveszélyesé váltak, a legnagyobb brazil játékosok pedig mind elhagyták az országot. A szerző szerint a korrupciónak köszönhetően a brazil foci olyan válságba jutott, amelyből még ma sem sikerült teljesen kilábalnia. A korrupció Foer szerint azonban nem csak a fejlődő országok sajátja. Olaszországot hozza fel példaként, ahol a Juventust a Fiatot alapító Agnelli család, míg az AC Milánt a volt olasz miniszterelnök és médiamogul, Silvio Berlusconi irányítja.

• Az új bevándorlók problémái – A globalizációnak köszönhetően a legnagyobb európai csapatokban már a világ minden tájáról találhatunk játékosokat. Bár talán a futball világában ez nem olyan egyértelmű, de a harmadik világból érkező bevándorlok beilleszkedése a szerző szerint komoly problémát okoz a nyugati országokban. Foer egy némiképp talán meglepő példát hoz, és a nigériai játékosok beilleszkedését mutatja be Moldáviában és Ukrajnában. Ezzel azt szeretné érzékeltetni, hogy a globalizáció és a bevándorlás erősödése nem csak a nyugatot érinti, hanem még az  elmaradottabbnak tartott kelet-európai országokat is. A ’90-es években a függetlenné vált posztszovjet országokban a futballcsapatok sikerességét sok klub összekapcsolta a külföldi játékosok számával. Így igyekeztek a világ minden tájáról igazolni játékosokat. Így tett az ukrajnai Lviv Karpati és a moldovai Sheriff csapata is. A két csapat több nigériai játékost is igazolt, akik azonban nehezen illeszkedtek be a csapatba. Egyrészt játékostársaik féltették saját helyüket tőlük, másrészt pedig a rajongók csapatuk nemzeti jellegének elárulását látták a külföldi játékosokban. Az országok lakossága sokáig élt a nemzeti érzést elnyomó Szovjetunióban, és újonnan megtalált nacionalizmusukat sértették a külföldi játékosok. Sokan úgy érezték, mintha saját játékosaik már nem is lennének elég jók a futballsikerekhez. Ezen érzéseknek köszönhetően a nigériai játékosokat a csapat és a szurkolók egyaránt kiközösítették, és elterjedtek a rasszista incidensek is a mérkőzéseken. A nigériai játékosok többsége, így egy év alatt inkább nyugati csapatokba igazolt.

• A futballhuligán mint a globalizáció terméke – A szerző szerint az agresszív focihuligánok megjelenése Nyugat-Európában a ’70-es és ’80-as években főként a globalizációnak köszönhető. Könyvében néhány angol klubcsapat, főként a Chelsea csapatának ultráit vizsgálva vonja le következtetésit. Véleménye szerint a futballhuligánok eredetileg fiatal munkásosztálybeli férfiak voltak, akik a globalizáció kiszervezéseinek illetve az ipar leépítésének köszönhetően elveszítették állásaikat. A bizonytalan helyzetben ezek a fiatalok a futballban találták meg frusztrációik levezetését. Később a globális média kialakulásának köszönhetően az angol futballhuligán képe a világ miden tájára eljutott, és sok fiatalt hasonló cselekvésekre ösztönzött. A huliganizmus a médiának köszönhetően „menő” lett, egyfajta szubkultúra alakult ki köré. A szerző szerint ezt jól mutatja, hogy számos országban az ultrák angol neveket – például Bad Boys – választottak maguknak. Így a szerző szerint paradox módon a globalizmus teremtette meg a futballhuligánt és a globalizmus exportálta a világ minden tájára is.

Politikai berendezkedés és futballsikerek

A könyv végén a szerző párhuzamot von az egyes országok politikai berendezkedése és a futballban elért sikerei között. Arra keresi a választ, hogy milyen politikai berendezkedés hozza meg a legjobb világbajnoki szereplést.

Foer szerint a kommunista országok szerepelnek a legrosszabbul. Bár néhány kommunista csapat nagyon sikeres volt, például hazánk az ’50-es években vagy Lengyelország a ’80-as évek elején, kommunista ország sosem nyert futball világbajnokságot. A szerző szerint ez részben az úgynevezett Lobanovzsky-faktornak köszönhető. Valerij Lobanovzsky hosszú ideig a szovjet csapat szövetségi kapitánya volt, aki hitt abban, hogy a foci megtervezhető és számokkal leírható sportág. A szerző szerint ez a fajta hideg racionalizmus meghatározta a kommunista országok sportszemléletét, amelyet tovább erősített, hogy nem tartották fontosnak az individuális eredményeket. A focihoz azonban a csapatszellem mellett egyéni kockázat is kell, így a kommunista országok nem tudtak jól szerepelni, amit ráadásul tovább nehezített, hogy a rossz életkörülmények elől számos játékosuk disszidált.

A szerző szerint a kommunista diktatúrákkal szemben a futball világában eredményesebbek a nemzeti/etnikai alapon szerveződő autoriter rendszerek. Olaszország a ’30-as években kétszer is nyert világbajnokságot, míg Németország 1934-ben harmadik lett. Így világbajnoki eredményük 17 győzelem s mindössze 5 vereség. A szerző szerint ezen ideológiák azt az állításukat, hogy jobbak, mint más nemzetek a sportban is igyekeztek bizonyítani. Ilyen felfokozott nemzeti hangulatban a sportolókon is nagy a nyomás.

Foer szerint viszont a számok azt mutatják, hogy amint ezek a diktatúrák elkezdtek egyes társadalmi csoportokon erőszakot elkövetni, futballteljesítményük is láthatóan leromlott. Ez lehet a magyarázat többek között Németország és Jugoszlávia rossz világbajnoki szereplésére 1938-ban és 1990-ben. A szerző szerint szintén érdekes, hogy a későbbi kvázi faszita spanyol Franco, és portugál Salazar rezsimek már egyáltalán nem szerepeltek jól a világbajnokságokon. Foer szerint a fenti totalitárius rendszereknél általában jobban szerepelnek a vegytiszta katonai diktatúrák. Ezt jól mutatják Argentína és Brazília világbajnoki szereplései a ’70-es ’80-as években, amikor 3 világbajnoki győzelmet is produkáltak. A szerző szerint azonban a világbajnokság legnagyobb csalódásai is katonai juntákhoz köthetők, ilyenek például Paraguay és El-Salvador szereplései.

A demokrácia szüli a legsikeresebb futballnemzeteket

A szerző végül arra követétkeztetésre jut, hogy a demokráciák a legsikeresebbek a világbajnokságokon. Az összesített szereplésük is jobbnak számít más kormányzati formáknál. A szerző szerint ez főként annak köszönhető, hogy ezen országok fejlett ipari bázissal és így nagy munkásréteggel rendelkeznek, ami elengedhetetlen a sikeres focihoz. Ráadásul gazdaságilag fejlettek így pénzük is van a foci megfelelő támogatására.

Foer végül tesz még néhány érdekes megállapítást arra, hogy milyen országok lehetnek sikeresek a fociban.

• Véleménye szerint az Európai Unió tagországai jobban teljesítenek, mint bármely más csoport.

• A diktatúrák alól felszabadult országok is mindig jobban teljesítenek az első években, ezt a szerző szerint jól mutatja Románia és Bulgária jó szereplése a ’90-es évek elején.

• A gyarmattartó országok is szinte mindig győzedelmeskednek a volt gyarmataik felett. Bár Szenegál 2002-ben megverte Franciaországot.

• Az olajban és nyersanyagokban gazdag országok szinte mindig rosszabbul teljesítenek. A szerző szerint ezen országok túlságosan el vannak kényelmesedve az energiahordozókból származó haszonnak köszönhetően.

• A neoliberális gazdaságpolitikát folytató országok nem sikeresek a futballban. Véleménye szerint Nagy-Britannia ezért nem képes sosem a tőle elvárt eredményt produkálni.

• Végül pedig megjegyzi, hogy mindezek Brazíliára nem érvényesek, ahol bármilyen rendszer is van, a futballcsapat mindig sikeres lesz.