David A. Weisbach: Is Knowledge of the Tax Law Socially Desirable?,

American Law and Economics Review 187 2013

David A. Weisbach, a Chicago-i Egyetem professzora szerint a törvények célja kimondatlanul is általában az, hogy bizonyos irányba tereljék az emberek viselkedését. Ösztönöznek minket arra, hogy ne vegyünk részt bűncselekményekben, ne fogyasszunk káros szereket, vagy hogy felelősséget vállaljunk tetteinkért. Ezért a törvények beható ismerete a közmegegyezés szerint hasznos, mivel alapvetően pozitív irányba terelik az egyének viselkedését. Weisbach szerint azonban a fentiek nem feltétlenül vonatkoznak minden törvényre. Az adózási törvények céljainak sikeressége ugyanis − a jövedelmek újraelosztása, vagy az állami bevétel növelése −  sokszor éppen attól függ, hogy hatásukra a szereplők nem változtatják meg jelentősen viselkedésüket. Így a kormányzat és társadalom számára sokszor hasznosabb, ha az emberek nem ismerik az adózási törvények pontos részleteit.

Mi alapján ismerjük az adószabályokat?

Ennek ellenére a szerző szerint az adójoggal foglalkozó elemzések egyrészt kívánatosnak tarják, hogy az egyének ismerjék az adózási törvényeket, másrészt a szakemberek számolnak is az említett, ténynek tartott megalapítással munkájuk során. Weisbach ezért arra vállalkozik, hogy néhány egyszerű példán keresztül bemutassa, milyen esetekben lehet esetleg társadalmilag hasznos és milyen esetekben lehet káros az adózási törvények állampolgári ismerete.

Az elemzéshez Weisbach felhasználja Chetty 2009-es modelljét, amelyben az adók „láthatóságát”, „feltűnőségét” vizsgálja. Véleménye szerint az „láthatóság” és a törvény megfelelő ismerete egyszerűen behelyettesíthetőek a modellben. Persze ettől még Weisbach is elismeri, hogy a két fogalom különbözik egymástól, hiszen könnyen lehet, hogy egy adott személy tisztában van az általános forgalmi adó (ÁFA) létezésével, de például mértékét a valóságosnál magasabbra vagy alacsonyabbra teszi. Ráadásul a tudás feltételez egyfajta energiabefektetést is, amely sok esetben eltántoríthatja a polgárokat az adó pontos megismerésétől.

A szerző szerint tehát egy egyénnek akkor van beható ismerete egy adóról, ha azt teljesen figyelembe veszi viselkedése meghatározásakor. Azonban ez nem jelenti azt, hogy az adó minden részletét tökéletesen ismeri, vagy hogy egy vizsgahelyzetben minden kérdésre helyest választ adna az adóval kapcsolatban. Példaként a hazánkban is alkalmazott ÁFA és az Egyesült Államokban használatos kiskereskedelmi forgalmi adó különbségét hozza fel. Míg Európában az ÁFA mértékével szinte mindenki tisztában van, hiszen sok üzletben ezt fel is tüntetik az árban, a kiskereskedelmi forgalmi adó mértékét az Egyesült Államok lakosai nem ismerik. Így lehet, hogy az átlag európai sincs tisztában az ÁFA kiszámításának pontos részleteivel, mégis mivel vásárlásai során tudatosan számol az annak mértékével, a szerző szerint megfelelőek az ismeretei az adóval kapcsolatban. Ugyanez nem mondható el amerikai társaikról.

Az adózási szabályok ismeretének haszna

Weisbach két egyszerű példán a lineáris áruadó és a személyi jövedelemadó példáján keresztül vizsgálja, milyen tényezőktől függ, hogy az adott adózási törvény ismerete mennyire is hasznos a társadalom számára.

Három tényezőt azonosít.

• Az adóval kapcsolatos feltételezések. Mivel senki sincs a teljes tudás birtokában, ezért nagyon fontos tényezőt jelentenek az egyének előzetes feltételezései, elvárásai, illetve hiedelmei az adott adóval kapcsolatban. A szerző példájával élve tételezzük fel, hogy az autók adója 10 százalék, míg az alapvető élelmiszerek adója 2 százalék, és ezek az adókulcsok optimálisak gazdaságilag. Ebben az esetben, ha az emberek többsége tévesen úgy gondolja, hogy mindkét termék adója egységesen 6 százalék, akkor több autó és kevesebb élelmiszer fog fogyni annál, mint ami optimális lenne. Egy ilyen esetben tehát társadalmilag hasznos lehet az emberek megfelelő informálása. Tételezzük fel viszont, hogy a jövedelemadó sávosan növekvő és az egyének többsége csak a legalacsonyabb sávval számol. Így azok, akiknek az általuk véltnél nagyobb jövedelemadót kell befizetniük, ha tájékoztatjuk őket a nagyobb adókulcsokról, könnyen lehet, hogy kevesebbet fognak dolgozni vagy legalábbis kevesebb jövedelmet jelentenek majd be. Így a szerző szerint sávos jövedelemadó esetén, ha az egyének a valóságosnál alacsonyabbra becsülik adójukat, társadalmilag nem hasznos megfelelő tájékoztatásuk. Ha azonban a valóságosnál magasabbra becsülik adójukat, akkor már fordított a helyzet.

• Az adó típusa. Az úgynevezett Pigou-féle környezetvédelmi adók esetén például − amelyek bizonyos tevékenységek negatív hatásait igyekszenek ellensúlyozni azzal, hogy adót vetnek ki egy-egy tevékenységre − célszerű az egyének széles körű tájékoztatása, hiszen a cél sokszor éppen az elriasztás. A redisztributív adók esetében azonban más a helyzet. Az ilyen adók kimondott célja, hogy a társadalomban lévő jövedelemkülönbségeket enyhítsék. A magasabb jövedelemmel rendelkezők azonban, ha megfelelői ismereteik vannak az adórendszer működéséről, különböző legális vagy illegális adóelkerülési technikákkal kijátszhatják magasabb adóterheiket. A szerző az adómenedékeket említi példaként és kiemeli, hogy a kormányzatok is felismerték, hogy ilyen esetekben társadalmilag káros lehet az adózási kiskapuk részletes ismerete. Az Egyesült Államokban például az elmúlt években számos rendelkezést hoztak annak érdekében, hogy megdrágítsák és megnehezítsék az ilyen típusú adószakértést. Sőt, bíróság elé is vittek jogászokat és könyvelőket ilyen szolgáltatások nyújtásért, ezzel kockázatosabbá téve magát a tanácsadást is.

• Az adó optimalizáltsága és minősége. Közhely, de a világos céllal, érthetően megfogalmazott és jól megtervezett adók könnyebben érthetők az egyének számára, és így könnyebben be is tarthatók. A fenti példával élve, ha nem optimális az autók 10 százalékos adókulcsa, hanem az emberek által feltételezett 6 százalék lenne gazdaságilag optimális, akkor a társadalom egésze számára már nem feltétlenül hasznos az egyének megfelelő tájékoztatása.

Természetesen a szerző is elismeri, hogy még ezt a három tényezőt is nehéz megfelelően mérni, főként a következők miatt:

• Egyrészt az egyének elvárásait és hiedelmeit szinte lehetetlen előzetesen felmérni.

• Másrészt sokszor nehéz konkrét kategóriákba sorolni az adókat, hiszen könnyen lehet, hogy egy adó egyszerre Pigou-féle és állami bevételt növelő adó is.

• Harmadrészt nagyon szubjektív lehet, hogy mégis milyen adótörvény számít optimalizáltnak vagy jó minőségűnek.

• Negyedrészt pedig mivel az adózás rendszeres tevékenység, ezért ha a szabályok nem változnak, idővel az emberek maguktól is megismerhetik annak részleteit, ezzel esetlegessé téve, hogy egyáltalán van-e olyan hosszú távú helyzet, amikor az egyének nincsenek tisztában az adójoggal.

• Végezetül érdemes kiemelnünk, hogy nagyon nehéz eldönteni, hogy egy rendelkezés, amely egyes egyének jólétét szolgálja, mikor lehet káros a társadalom számára.

Összegzés

A szerző szerint tehát nem egyértelmű, hogy milyen esetekben indokolt, és milyen esetekben növeli az adórendszer hatékonyságát az adójog társadalmi ismerete. Ráadásul mindez olyan nehezen mérhető tényezőktől is függ, mint például az emberek percepcióinak vizsgálata vagy az adó minősége. Mivel kapcsolat figyelhető meg az optimális adószint és a polgárok előzetes feltételezései között, a kormányoknak is körültekintően kell eljárniuk az adótörvények megalkotásánál és alkalmazásánál. Ha az adó célja az újraelosztás, nem az elriasztás, akkor a bevezetett adónemnek „észrevétlennek” is kell maradnia. Így bizonyos esetekben kijelenthetjük, hogy a „láthatatlan adó” a társadalmilag legoptimálisabb.