Hanna Lerner: Making Constitutions in Deeply Divided Societies;

Cambridge University Press, 2013

Hanna Lerner történész-filozófus, a Tel Aviv University adjunktusa, akinek kutatási területe az összehasonlító alkotmányjog, Izrael, India és Írország példáján keresztül igyekezett bemutatni, miként lehetséges az alkotmányozás megosztott társadalmakban. Egy ország alkotmányában kell kifejeződnie azoknak az értékeknek, amelyek mentén az ország és az államalkotó nemzet(ek) egysége megfogalmazható. Ezért kiemelten fontos kérdés, hogy ezekben a vitás, sokszor szimbolikus kérdésekben milyen eszközökkel érünk el konszenzust.

Izrael – folyamatos alkotmányozás

Izrael a mai napig nem rendelkezik kartális alkotmánnyal, de már többször megkísérelték megalkotni azt. 1949-ben a kormányzat eldöntötte, hogy nincs szükség egységes kodifikált alkotmányra. Ennek ellenére a Knesszet (parlament) 1950-ben úgy döntött, hogy az alkotmányozás fokozatosan meg végbe: a legfontosabb szabályokat és alapelveket fokozatosan fogadják el egyes jogszabályokon keresztül. Már az alkotmányozás kezdetekor is jelentős kérdés volt, hogy az alkotmányban szerepeljen-e a zsidó vallás mint államvallás, vagy deklarálják a szekularizációt. Ennek számos társadalmi következménye lehet, például az utóbbi esetben a polgári házasság is elismert lesz, nemcsak az egyházi házasság. Emellett Izraelben számos vallási felekezet képviselteti magát, kevésbé szekuláris állam esetén fennáll a veszélye, hogy vallási preferenciáiktól eltérő szertartásokon kell részt vegyenek. Az alkotmányozási folyamat részeként 1992-ben két alapvető törvényt fogadtak el az emberi méltóságról és szabadságról, illetve a foglalkozás megválasztásának szabadságáról. 2003-ban a Knesszet elindította a „Széleskörű egyetértésen alapuló alkotmány” című projektet, amelynek lezárásaként 2006-ban döntés született, hogy készüljön egy alkotmány-javaslat.

India – konstruktív kétértelműség

India a második legnépesebb ország a világon, amely a legváltozatosabb vallási, kulturális, etnikai és nyelvi értelemben egyaránt. A függetlenné válás kezdetén a politikai vezetők célja az volt, hogy egy egységes, közös nemzeti identitást hozzanak létre egy páratlan társadalmi és kulturális sokféleség jelenlétében. Az angolszász jogi hagyományok ellenére fel sem merült, hogy az ország ne rendelkezzen írott alkotmánnyal. (Ez lett végül a világ a leghosszabb és legrészletesebb alaptörvénye.) Az Indiai Alkotmányozó Nemzetgyűlés számára tehát 1946 és 1950 között az volt a legnagyobb kihívás, hogy ezt a közös nemzeti identitást a jog nyelvére fordítsa le, igazítva a társadalmi, területi, kulturális megosztottsághoz. Ennek érdekében a szövegezés során szándékosan a konstruktív kétértelműséget alkalmazták, hogy elkerüljék a nehéz(kes) és egyértelmű alternatívákat a legvitatottabb kérdésekben. Végeredményként az indiai demokráciát egy fentről lefelé haladó föderációként határozták meg, amely magában foglalja a központosított közigazgatást, megfelelő pénzügyi erővel és jogalkotási hatáskörrel rendelkező szövetségi kormányzatot, egységes bírói, igazságszolgáltatási jogrendszert, és egyetlen állampolgárságot. A szociális reformok során eltörölték az egyes személyek érinthetetlenségét, és megerősítették a polgári szabadságjogokat és a személyes, egyéni jogokat. A két legnagyobb kérdés a muszlimok és a hinduk közös nemzetként való egyesítése, és a nemzeti nyelv meghatározása volt. A megosztottságot teljes mértékben nem sikerült feloldani, és 1947-ben létrejött Pakisztán. A közös nemzeti identitás lényegét Nehru – az Európai Unióhoz hasonlóan – úgy fogalmazta meg, hogy egység a végtelen sokféleség között. A nemzeti nyelv meghatározása sem volt egyértelmű, mert bár mindenki beszélte és használta az angolt, ezt nem kívánták az alkotmányban rögzíteni. A hindi nyelvet pedig a lakosság kevesebb mint 40 %-a beszélte. Végül nemzeti nyelvet nem rögzít az alkotmány, hanem a hindit az unió hivatalos nyelveként (official language of the union) jelöli meg, az angol pedig továbbra is használható minden hivatalos célra (for all official purposes).

Írország – a függetlenség záloga az alkotmány

Írország alkotmányozása is hosszas folyamat volt. 1921-ben kikiáltották a Szabad Ír Államot (Saorstát Éireann), amelynek 1922-es alkotmányának kereteit az angol-ír szerződésben rögzítették. Írország ekkor visszakapta zászlaját, önálló hadsereget alakíthatott, pénzügyi függetlenségét is visszanyerte. A szerződés rögzítette, hogy a Szabad Ír Állam alkotmányát az írek önállóan határozzák meg, de egyes angol intézményeknek, szimbólumoknak, szerepelnie kell benne. Ilyen volt a korona, és az hogy a parlamenti képviselőknek hűségesküt kell tenniük az angol uralkodóra. Ez a tény viszont megosztotta az ír társadalmat. Végül 1937-ben új alkotmányt fogadtak el, amelyben köztársaságként határozták meg az államformát. Az ír állam megalakulása után is látható volt egyfajta átmeneti időszak, amely a végleges alkotmány kikristályosodása előtt a fontos ügyes átbeszélésére szolgál, az időszak elmúltával azonban az alkotmányozás folyamata viszonylag gyors.

Konklúzió

A három ismertetett ország államiságának múltja és hagyományai több szempontból eltértek, ezért gyakran más témák mentén voltak megosztottak. Mindhárom esetben látszik, hogy az alkotmányozónak más eszközökhöz kellett folyamodnia komoly megosztottságnál, mint egységes társadalmak esetén. A többségi elv egyoldalú érvényesítése ugyanis éppen olyan káros lehet, mint a végletekig erőltetett konszenzuskeresés. Bár mindhárom országban igyekeztek a lehető legszélesebb körű megegyezést kialakítani, a jogalkozók megmaradtak a realitások talaján és egyes kérdésekben a többségi elv volt a döntő.