Alina Mungiu-Pippidi: The Splittering of Postcommunist Europe

Journal of Democracy Volume 26, Number 1 January 2015

Alina Mungiu-Pippidi, a European Research Centre for Anti-Corruption and State Building Research alapító elnöke szerint alapvetően két narratíva alakult ki a kelet-európai átmenetekkel kapcsolatban. A kezdetekben uralkodó paradigma szerint az átmenet alapvetően sikertörténet, és csak idő kérdése, mikor éri el a keleti országok gazdasági és politikai teljesítménye a nyugati színvonalat. Ebben a narratívában az országoknak és az országok polgárainak nincs más tennivalójuk, csak kivárni, míg az átmeneti időszak véget ér, és a térség véglegesen a nyugati kultúrkör részévé válik. Mungiu-Pippidi szerint azonban létezik egy realistább megközelítés is, amely elsősorban geopolitikai összefüggések mentén vizsgálja a felzárkózás folyamatát. Ez a narratíva úgy véli, hogy Európa határa a kelet-európai rendszerváltások sorával ugyan keletebbre került (a Kárpátoktól a Dnyeszterig), azonban a térség geopolitikai értelemben továbbra is határvidék maradt. Ennek a ténynek különböző jelei láthatóak számos kulturális és így politikai kérdésben is. A szerző szerint ezzel magyarázható, miért volt sikeresebb az átmenet egyes országokban, és miért bukott el másutt „számtalan narancsos forradalom után” is. Mungiu-Pippidi szerint azért is érdemes megvizsgálni ezeket az értelmezéseket, mert számos más térség (Észak-Afrika, Közel-Kelet) is hasonló, vagy még nagyobb felzárkózási kihívással küzd. Az itt megszerzett tapasztalatokat érdemes felhasználni máshol is.

A politikai és gazdasági egyensúly szerepe

A szerző úgy véli, azokban az országokban volt igazán sikeres az átmenet (Lengyelország, Balti-államok), amelyekben kialakult egyfajta gazdasági és politikai egyensúly. Véleménye szerint például a túlzott ütemű piacosítás privatizációs anomáliákat szült. Az erre adott piacellenes reakciók viszont visszaránthatták az adott országot egy korábbi állapotba. Magyarán a piacgazdaság visszásságai elrettentő hatásúak lehetnek. Példaként Mungiu-Pippidi Oroszországot említi. Másfelől szerinte fontos, hogy létezzen egy valós politikai egyensúly a régi rendszer támogatói és a felzárkózás hívei között. Ezt úgy érti, hogy ahol a régi rendszer kedvezményezettjei sikerrel foglalták el a politikai és gazdasági pozíciók többségét, ott a felzárkózási folyamatot is ez az elit irányította, ami jó eséllyel félrevitte az integrációs folyamatokat. Rosszabb esetben mindez fegyveres konfliktushoz is vezethet, mint például az egykori Jugoszlávia területén.

A nacionalizmus szerepe

A szerző kiemeli, már a rendszerváltozások előtti időkben is fontos szerepet töltött be a térségben nacionalizmus, mivel ez volt az egyetlen releváns antikommunista ideológia, amely köré megszerveződhettek a rendszerváltó erők. Mungiu-Pippidi szerint a nacionalizmus 1990 után is jelentős szerepet játszott, annak segítségével sikerült fokozatosan kiszorítani a régi elitet a gazdaság és politika élvonalából. A szerző megjegyzi, hogy a liberalizmus is ott lehetett sikeres politikai ideológia, ahol nacionalizmussal párosult (Románia, Bulgária), máshol azonban folyamatosan veszített jelentőségéből (Magyarország).

Az átmenet motivációi és nehézségei

Mungiu-Pippidi megjegyzi, a legtöbb érintett országban – főleg a kommunista gazdasági berendezkedés csődje miatt – a nyugathoz való csatlakozás legfőbb motivációja a nyugati életszínvonal mihamarabbi elérése volt. Ennek fényében az EU-csatlakozás támogatottsága a csatlakozást megelőzően ezekben az országokban kiemelkedően magas volt. Viszont az érintett országokban sokkal nagyobb igény mutatkozott az állami szerepvállasra (a gondoskodó államra), mint nyugat-európai társaiknál. Ugyancsak alacsonyabb maradt a bizalom a nemzeti politikai és társadalmi intézményekkel szemben. Ezt a jelenséget Mungiu-Pippidi „dekommunizálás nélküli demokratizálódásnak” nevezi. A jelenségnek az egyik következménye, hogy a régi elit – azért, hogy a demokratikus választásokon sikereket érjen el – az integrációs folyamatok egyik leghangosabb támogatója lett, mindemellett hangsúlyos szociális intézkedésekkel igyekezett elnyerni a választók bizalmát.

Ezen felül a szerző szerint a nyugati és közép-európai demokrácia-felfogás is különbözik egymástól. Míg nyugaton a demokratikus intézményeket a politikai, vallási, etnikai kisebbségek elsődleges védelmezőinek tekintik, addig keletebbre inkább az erős többségi el érvényesülését tartják a demokrácia legnagyobb erősségének. Mungiu-Pippidi példaként hozza fel Észtországot, ahol egyenesen korlátozták az orosz nyelvű kisebbség szavazati jogát. Érdekes, hogy a szerző ezt a tényt a sikeres felzárkózás egyik kulcsmomentumának tekinti, mivel az erős orosz kötődésű kisebbség ellenérdekelt a nyugati integrációban.

Következtetések

Mungiu-Pippidi szerint az integrációs folyamatok legfőbb tapasztalata, hogy minden ország egyéni utat járt be – van, amely több van, amelyik kevesebb sikerrel. Az Európai Uniónak pedig mindig is számolnia kell a felzárkózó országok saját nacionalizmusaival, mivel ez az ideológia volt, amely magát a felzárkózást elindította. A szerző felhívja a figyelmet, hogy az EU nem tehet különbséget a nemzetállami nacionalizmusok között aszerint, hogy azok mennyire esnek egybe az érdekeivel, mivel a vélt kettős mérce csak gátolja a folyamatokat.