Ivan Krastev: From politics to protests;

Journal of Democracy, October 2014;

Ivan Krastev, a szófiai Centre for Liberal Strategies elnöke, a bécsi Institute of Human Sciences tagja munkájában gondolatkísérletet vázol fel, amely szerint egy elképzelt választáson egyre többen adnak le úgy szavazatot, hogy valójában senkit és semmit nem jelölnek meg a szavazócédulán. Szerinte ez a gondolatkísérlet manapság a hétköznapokban is megnyilvánul a világszerte elszaporodó tüntetések formájában. Az egyre nagyobb méreteket öltő tiltakozási hullámai mind a kormány, mind a tradicionális ellenzék szerepét át kívánják venni. Az internet segítségével, hagyományos szervezetek nélkül erősödnek és szerveződnek. A tüntetések magját alkotó réteg nem okvetlenül rendelkezik célkitűzésekkel vagy ideológiákkal, leginkább saját életkörülményeinek javítását tűzte ki célul. A szerző ilyen szerveződéseknek tekinti az Occupy Wall Street mozgalmat, az arab tavaszt, az ukrán válságot, a török, a bolgár, a brazil, és a hongkongi demonstrációkat.

Dráma és megnyugvás – a demokrácia alappillérei

Krastev szerint az általános szabad választások nem azonosíthatók egy az egyben a demokráciával, demokratikus berendezkedés azonban nem képzelhető el ilyen választások nélkül. Szerinte a voksolásnak kiemelt szerepe van, mivel itt nyilvánul meg a polgárok azon lehetősége, hogy valós alternatívák közül a számukra kedvezőt választhatják. A voksolás tehát a jövőképek megválasztásának lehetősége is, a választható jövő ígérete nélkül az eljárás elveszíti jelentőségét. Másfelől – Krastev szerint – a demokráciák normális működésének része, hogy választások alkalmával a közélet felpörög, a vezetők drámaiabb hangot ütnek meg, majd a voksolás végeztével „minden visszatér a rendes kerékvágásba”. A szavazás egyfajta szelepként „kiengedi a fáradt gőzt” a közéletből, biztosítva a rendszer harmonikus működését.

A menedzselt demokrácia

Krastev szerint az egyre erősödő tüntetések oka lehet az úgynevezett „menedzselt demokrácia”, amelyben olyan szervezetek, intézmények hoznak döntéseket, amelyeket nem a polgárok választottak meg. A szerző példaként az EU intézményeit hozza fel, amelyek javarészt nem választott testületek, de jelentős szerepük volt a gazdasági válságra adott politikai és gazdasági válaszok kidolgozásában és végigvitelében. Krastev megjegyzi, hogy az EU válságkezelési stratégiája ritkán találkozott az uniós állampolgárok túlnyomó többségének elképzeléseivel, viszont nincs átlátható útja annak, miként válthatók le a brüsszeli döntéshozók. A szerző másik ilyen példaként említi meg a putyini Oroszországot is.  A polgárok ezért már nem a változás eszközeként tekintenek a választásokra, a kormányok pedig nem gondolják, hogy a választás valódi forrása a kormányzási képességnek. A választás nem jelent egyértelmű nyereséget és veszteséget, sőt azt sem jelenti, hogy egy kormány legalább a mandátuma feléig valóban képes lesz kormányozni. A valóságban a politika folyamatos viszályokkal terhelt, amelyek ellehetetlenítik a kormányzást. Ebben a rendszerben a választók nem dönthetik el, melyik jövőképet támogatják, hiszen az állandó konfrontáció miatt a politikai pártok nem képesek stabil kormányzásra, másrészt nem működik a „dráma és megnyugvás” forgatókönyve sem, így a társadalom folyamatosan polarizálódik a politikai csatározások mentén.

A modern tüntetések sajátosságai

Habár a körülmények és a lázongások természete különbözik, úgy tűnik, közös jellemzőjük az a vélekedés, miszerint a választások és a hagyományos demokratikus intézmények egyre inkább jelentéktelenné válnak. Emellett a XIX. és a XX. század során a tüntetéseket hagyományosan a középosztály szervezte, amely jogokat szeretett volna kiharcolni. A mai demonstrációk során viszont nem a középosztály tüntet, hanem az a réteg, amely a középosztály részévé akar válni, de a gazdasági helyzet (munkanélküliség, eladósodottság) ezt nem teszi lehetővé. Az tüntetők már nem hiszik, hogy a kormányok valóban kormányoznak, így a választás elveszti értelmét. Ezért Krastev szerint demokráciát a jövőben nem a jobb és bal közti konfliktus, hanem a nép és az elit közti konfrontáció fogja dominálni. A megmozdulások hatalmat adnak a választók kezébe, és olyan eredményeket hozhatnak, amit régen a voksolás biztosított: a jövőképek közötti választás lehetőségét.

A megmozdulások korlátai

Krastev szerint azonban a demonstrációk eredményessége megkérdőjelezhető, mivel a kormányok efféle foglyul ejtése közel sem garancia a valódi változásra. Jó példa erre az arab tavasz utáni visszarendeződés a közel-keleti országokban. Az utcai tiltakozók hosszú távon nem képesek érvényesíteni érdekeiket. Egy tüntetés vagy tüntetéssorozat is véget ér idővel. Ezek ritkán érnek el konkrét eredményeket, tovább rombolják azonban a demokratikus intézményekbe vetett bizalmat. Ez viszont inkább csak a helyzet további eszkalálódásához vezet, és nem teremti meg a valódi felemelkedés lehetőségét. Krastev felveti, hogy nem egyértelmű, kiket nevezhetnek meg a tüntetők a vélt vagy valós egyenlőtlenségek valódi felelőseként: a kormányt, a gazdasági elitet, vagy az új technológiákat.

Ezért – a szerző szerint – a tüntetések nem jelentenek politikai alternatívát, mivel a problémákra nem javasolnak konkrét megoldást, és politikai pártot sem akarnak alakítani, viszonylag gyorsan eltűnnek, és ezzel a politikai elit hatalmát újralegitimálják, így hosszútávon valódi veszélyt a fennálló rendre és az uralkodó elitre nem jelentenek.

Konklúzió

Bár a világszerte egyre élénkebb protestmozgalmak valós problémákra reflektálnak, ritkán érik el céljaikat. A demokratikus intézmények kiüresedettsége és a kormányok cselekvésképtelensége nem feltétlenül változik meg a választók elégedetlenségének hatására. A politikai pártok közös feladata, hogy valós alternatívát kínáljanak a választóiknak, és kormányra kerülve cselekvőképességet és kompetenciát mutatva lássák el feladatukat. Így tartható fent a demokratikus intézményekbe vetett bizalom és állítható meg a közélet további polarizálódása.