Tjitske Akkerman and Sarah L. de Large: Radical Right Parties in Office: Incumbency Records and the Electoral Cost of Governing, Goverment and Opposition Vol. 47. No. 4., 2012

A University of Amsterdam két professzora, Tjitske Akkerman és Sarah L. de Large cikkükben nyugati jobboldali radikális pártok kormányzati teljesítményét vizsgálják. A szerzők arra keresik a választ, hogy ezek a pártok mennyire voltak képesek teljesíteni választási ígéreteiket, illetve a koalíció után mennyire tudták megőrizni eredeti radikális szavazói táborukat. A jobboldali radikális pártok definiálásához egyszerű képletet használnak: azokat a pártokat tekintik radikálisnak, amelyek ideológiája a nacionalizmus szélsőségesen kirekesztő, xenofób változatát vallja, illetve a pártprogramjuk jelentős részét képezi az állampolgárság megszerzésének szigorítása. A tanulmányban e definíció alapján 7 nyugat-európai pártot vizsgálnak. A 7 párt a következő: az Osztrák Szabadság Párt (FPÖ), az olasz Északi Liga (LN), a holland Lijst Pim Fortuyn (LPF), a Svájci Néppárt, a Holland Szabadságpárt, a Szövetség Ausztria Jövőjéért (BZÖ) illetve a Dán Néppárt (DF). A hét pártból hat vett részt kormánykoalícióban, míg a Dán Néppárt csak informálisan támogatta a liberális kisebbségi kormányt.

A radikális jobboldali pártok népszerűsége csökken kormányra jutásuk után 

A szerzők először azt vizsgálták meg, hogy milyen hatással volt a kormányra jutás a pártok későbbi választási eredményeire. Arra a megállapításra jutottak, hogy a kormányra kerülés alapvetően csökkenti a radikális pártok népszerűségét. A hét pártból három párt támogatottsága drasztikusan csökkent a kormányzásuk után. A legnagyobb veszteséget az Osztrák Szabadság Párt szenvedte el, amelynek népszerűsége 27 százalékról 10 százalékra esett, elveszítve szavazóinak mintegy 60 százalékát. A másik vizsgált négy párt támogatottsága elhanyagolható mértékben csökkent, vagy megőrizték korábbi támogatottságukat. Mindössze egy pártnak, az olasz Északi Ligának, sikerült növelnie a népszerűségét a kormányzása utáni választásokon. Megállapításuk szerint azonban a radikális jobboldali pártok még így is sokkal jobban szerepelnek, hosszú távon legalábbis, mint a radikális baloldali pártok. Véleményük szerint választási teljesítményük így nagyjából a zöld pártokhoz mérhető.

A két professzor arra is kíváncsi volt, hogy a pártoknak mennyire sikerül megvalósítania választási ígéreteiket, illetve hogy ez mennyire befolyásolta a rájuk leadott szavazatokat. Előzetes feltételezésük az volt, hogy mivel ezek a pártok főként kisebbségi koalíciós partnerként kerülnek kormányra, ezért politikaváltoztató erejük alapvetően alacsony. Ezt kutatásuk is alátámasztja, hiszen mindössze az FPÖ-nek, illetve a Dán Néppártnak sikerült számottevő eredményt elérnie. Mindkét országban jelentősen szigorodtak az állampolgárság megszerzésének feltételei és a külföldi munkavállalók lehetőségei. A többi radikális párt kormányzási mérlege a szerzők szerint viszont elhanyagolható, szinte egyáltalán nem tudták választási ígéreteiket teljesíteni. Így érdekes módon az figyelhető meg, hogy a választási ígéretek betartása nem volt feltétlenül összhangban a pártok későbbi népszerűségével. Hiszen annak ellenére, hogy az FPÖ érte el a legjelentősebb politikai változásokat, ők veszítették a legtöbb szavazatot is, míg például az Északi Liga, amely nem teljesítette választási ígéreteit, jelentősen tudta növelni a rá leadott szavazatokat. 

A radikális pártot is magában foglaló kormánykoalíciók instabilabbak

Mivel a választási ígéretek betartása nem befolyásolta a radikális pártok népszerűségét, ezért a kutatók egyéb tényezőket is megvizsgáltak. Egyrészt a radikális pártok minisztereinek teljesítményét és imidzsét, másrészt pedig a stabilitásukat. A szerzők szerint a miniszteri teljesítménynek jó fokmérője lehet annak vizsgálata, hogy az adott miniszter ki tudta-e tölteni ciklusát, illetve hogy milyen hamar kellett neki esetlegesen lemondani. Persze egy miniszter lemondásnak az inkompetencia és a botrányok mellett számos egyéb oka is lehet. Így a szerzők nem vették figyelembe az olyan eseteket, amikor bizonyíthatóan egészségügyi okból, vagy koalíciós háttéregyeztetések miatt kellett egy miniszternek lemondania. Kutatásaik szerint a vizsgált radikális pártoknál gyakori volt a miniszterek lemondása. Négy párt esetén is a minisztereknek több mint fele lemondott, sokszor a kormánykoalíció bukását is okozva. Az FPÖ-nek például 6 minisztere mondott le, ebből 3 bizonyíthatóan személyes inkompetencia miatt, a holland LPF pedig szintén 3 minisztere mondott le a személyükből fakadó problémák miatt.

Erős párton belüli feszültségek

A szerzők szerint a radikális pártok kifejezetten hajlamosak a belső feszültségekre is, hiszen a koalíciókötés érdekében sokszor politikai kompromisszumokra kényszerülnek és populista retorikájukat is mérsékelni kell. Így feszültség alakulhat ki a párt parlamentbe kerülő, illetve kormányfunkciót betöltő, valamint a párt többi tagja között. Előbbieknek már könnyen fontosabb lehet a kormányzati pozíció megtartása, mint a radikális program maradéktalan megvalósítása. A kutatók szerint mind a hét vizsgált párt élt át párton belüli konfliktusokat. Ezeket a feszültségeket a Dán Néppárt és az Északi Liga kezelte a leghatékonyabban. A belső konfliktusokat a legkevésbé az FPÖ kezelte, amely második kormányzása során ketté is szakadt, illetve az LPF, amelynek saját miniszterei is egymást kritizálták.

A fenti két tényezőnek köszönhetően a radikális jobboldali pártot tartalmazó kormánykoalíciók meglehetősen instabilnak bizonyultak. A vizsgált kormányok többsége nem töltötte ki a hivatalát, egyedül a svájci és a dán kormányzat nem oszlott fel a választások előtt. A legszélsőségesebb eset talán a holland LPF-hez köthető, amelynek kormánykoalíciója mindössze három hónap alatt összeomlott, miután az egyik radikális állítólag képviselő fegyvert rántott elő a parlamentben.

Konklúzió

A vizsgált hét párt közül mindössze kettő tekinthető összességében sikeresnek: a Dán Néppárt és az Északi Liga. A Dán Néppárt sikere annak köszönhető, hogy kimaradt a kormánykoalíció hivatalos formai keretei közül, csak informálisan támogatta a kisebbségi liberális-konzervatív kormányt. Így a párt végig meg tudta őrizni a radikális imidzsét és el tudta kerülni a kormányra jutás negatív hatásait a párt integritására. Az Északi Liga a szerzők szerint pedig vezetőjének jó szervezőképessége, valamint regionális mivolta miatt tudta megőrizni a sikerességét.