SusanChristopherson, Ron Martin, Peter Sunley, Peter Tyler: Reindustrialisingregions: rebuildingthemanufacturingeconomy?,

Cambridge Journal of Regions, Economy and Society, 2014

Ron Martin és Peter Tyler a University of Cambridge, SusanChristopherson a Cornell University illetve Peter  Sunley a University of Southampton kutatói egyetértenek abban, hogy az elmúlt harminc évben végbement a nyugat-európai államokban a deindusztrializáció folyamata. Ez a folyamat pedig négy, jól körülhatárolható jelenségre vezethető vissza. Az elmúlt nagyjából harminc évben lezajlott deindusztrializáció úgy írható le, mint a klasszikus tőke- és munkaintenzív gyáripari kapacitások megszűnése, leépítése (például ruhagyártás, feldolgozóipar stb). Ezen ipari komplexumok helyét pedig leginkább tudásintenzív iparágak (például gyógyszeripar, elektrotechnika, elektronikus szolgáltatások, bankszegmens) vették át, továbbá aklasszikus gyáripari ágazatokból az előzőleg említettekhez hasonló jellegű ágazatok maradtak fent (például gépgyártás, autóipar). A deinduszrtializáció folyamatára nagy hatással volt a lényegesen olcsóbban termelni képes, fejlődő országok – mint például Kína – megjelenése, s ezek fontos importőrként léptek fel. Hasonlóan meghatározó volt a nyugat-európai államok azon stratégiája, amelynek keretében kihelyezték a gyáripari kapacitásokat a főleg délkelet-ázsiai fejlődő országokba. Természetesen e mögött az üzleti stratégia mögött a költségcsökkentés mint cél állt.  Módosult azon iparágak köre is, amelyek a beruházások célpontjaivá váltak, illetve a kutatás-fejlesztés (K F) iránya is ennek megfelelően alakult. Így mind a beruházások, mind a K F a tudásintenzív iparágakat szolgálta ki. Végül az 1980-as évektől a felpörgetett fogyasztói kultúra hatására sokkal inkább a különbözőpénzügyi tranzakciós szolgáltatások, a high-tech termékek és a gépjárművek felé mozdultak el a fogyasztói igények.

A deindusztrializáció negatív vagy pozitív jelenség?

A deindusztrializáció folyamatát széles körben alapvetően pozitívan értékelték.  Ezen álláspont képviselői ráadásul egy olyan jövőképet vázolnak fel, amelyben a nyugat-európai államoknak kizárólag az úgynevezett „kreatív iparágakba” kell beruházniuk. Vagyis olyan szektorokba, mint az elektronikai szolgáltatások, a pénzügyi- és bankszektor, valamint a szoftverfejlesztés. A fennmaradó gyáripari kapacitásoktól pedig teljes mértékben meg kell szabadulni. A 2007 végétől kibontakozó világgazdasági válság azonban alapjaiban kérdőjelezte meg a deindusztrializáció folyamatát. Világossá vált, hogy a nyugat-európai gazdaság egyensúlytalanná vált, egy szűk keresztmetszetű gazdasági szerkezet alakult ki, amely túlságosan is a kreatív iparágakra támaszkodik. Ezen, a szerzők által is osztott vélemény szerint a nyugat-európai gazdaság kiegyensúlyozásához, a gazdasági növekedés beindításához ismételten szükség van a gyáripari szegmens új életre keltésére.  Vagyis egyfajta reindusztrializációnak kell bekövetkeznie Európában.

A reindusztrializáció alapjai léteznek

Bár a deindusztrializációt negatívan értékelők csoportja szerint a gyáripari kapacitások, főleg azok délkelet-ázsiába való áthelyezése miatt, teljesen eltűntek, ez valójában nem igaz. A szerzők megállapítása alapján a reindusztrializáció alapjai megvannak, fennmaradtak, azokra lehet építeni.  Természetesen makroszinten a nyugat-európai gazdaság gerincét már nem a gyáripar jelenti, azonban egyes régiókban (akár határokon átnyúló módon), iparvárosokban megmaradtak az ilyen komplexumok, sőt, bizonyos esetekben az adott ország gazdaságának meghatározó elemei maradtak.

A szerzők kiindulópontja annak igazolására, hogy az európai növekedés számára elengedhetetlen a reidusztrializáció, az a tény, hogy világszinten a munkahelyek jelentős részét éppen a gyáripari szegmens biztosítja. Az ENSZ Iparfejlesztési Szervezetének (UNIDO – United NationsIndustrialDevelopmentOrganisation) 2013-as adatai alapján a világ összmunkahelyeinek mintegy 16%-át, vagyis fél milliárd állást a gyáripar hozott létre. Ugyanilyen fontosnak tartják azt a tényt, hogy egyes nyugat-európai országok gazdaságában továbbra is meghatározó a gyáripar szerepe. Erre legjobb példa Németország, hiszen ott a gyáripar bruttó hozzáadott értéke – Japán mellett –a legnagyobb a világban (a bruttó hozzáadott érték az egyes gazdasági szektorok részarányát méri az adott ország teljes gazdaságában).  A tanulmány szerzői viszont felhívják arra is a figyelmet, hogy az 1980-at megelőző iparpolitika természetesen nem folytatható. Az iparfejlesztésnek a gyáripari szegmens olyan részeit kell megcéloznia, amely közepes vagy magas technikai színvonalú termékeket állít elő (például járműgyártás). Itt is érvényesülnek a regionális különbségek, azonban ezek jó alapot biztosítanak az új iparpolitika kialakításához. Az UNIDO adatai alapján Németország, Franciaország és Olaszország esetében magas a gyáripar exporthányada (vagyis termékei mekkora arányban részesülnek a teljes exportból), a közepes vagy magas technikai színvonalú termékek exporthányada pedig meghaladja az 50%-os arányt.

A gyáripar újjászületése egy új stratégia mentén

A gyáripari szegmens új életre keltéséhez átgondolt és újszerű stratégiákra van szükség. Ezek viszont semmiképp sem tükrözhetik az 1980-as éveket megelőző elképzeléseket. Az új stratégiák kialakításában viszont egyelőre nincs egyetértés az egyes szakértői csoportok között. Az alapvető töréspont az, hogy a transznacionális vállalatokat jellemző stratégia mentén kellene-e felépíteni a gyáripari szegmenst újjáépíteni vagy a már létező regionális ipari központokat lenne-e célszerű fejleszteni és bővíteni. Az első álláspont képviselői úgy érvelnek, hogy a legelőnyösebb a globális termelési folyamatokba való becsatlakozás lenne, amely együtt járna egyes termelési folyamatok Európán kívülreszervezésével, miközben csak bizonyos részprocesszusok maradnának a kontinensen belül. Vagyis transznacionális vállalati stratégiát kell megvalósítani. Ezzel szemben a regionalizmus hívei úgy gondolják, hogy a már meglévő regionális gyáripari központokat kellene fejleszteni. Ez pedig a klaszterek kialakítását célozza, amelyek olyan regionális ipari csoportosulások, amelyekben az egy bizonyos ágazatban működő termelők, szolgáltatók, kutatási központok, szállítmányozók működnek együtt (erre jó példa az amerikai Szilikon-völgy vagy a hollywoodi filmipari klaszter).

Azonban mindkét irányzat képviselői egyetértenek abban, hogy a gyáripar fejlesztésére, újjáépítésére Európának alapvetően szüksége van. Szüksége van rá a gazdasági növekedés beindításához, a munkahelyteremtéshez illetve az európai gazdaság kiegyensúlyozottá tételéhez ésválságellenállóságának növeléséhez. Az ezt célzó stratégiának viszont újszerűnek kell lennie, és olyan gyáripari szegmenseket kell megcéloznia, amelyek közepes és magas technikai színvonalat képviselnek.