The Globalization Paradox, Democracy and the Future of the World Economy; Chapter 7, Poor countries in a rich world, W.W. Norton & Company, 2011

A szegény emberek egy gazdag országban háromszor annyit keresnek, mint a gazdag emberek egy szegény országban – derül ki Dani Rodrik professzor tanulmányából, aki ezzel a példával igyekszik szemléltetni a világ különböző régiói közötti gazdasági különbségeket. Az elemzésből az is kiderül, míg az ipari forradalom hajnalán a világ leggazdagabb és legszegényebb régiói közötti különbség 2:1-hez aránylott, mára ugyanez az arányszám már 20:1-hez, a különbség tehát mintegy megtízszereződött. A képet tovább árnyalja, hogy a leggazdagabb és legszegényebb országok közötti szakadék ennél is jóval jelentősebb, napjainkban 80:1-hez aránylik. A fenti jelenség okai gazdaságtörténeti eredetűek, s kulcsszerepet játszik bennük a globalizáció. Ugyanakkor tévedés lenne azt gondolni, hogy a globalizáció szükségszerűen negatív jelenség. Több kelet-ázsiai ország „csoda”-ként aposztrofált, rendkívüli ütemű gazdasági fejlődése a példa arra, hogyan fordíthatják egyes országok a globalizáció erőit saját javukra.

Szegénység és globalizáció 

Rodrik szerint a szegénység fő oka az alacsony termelékenységben keresendő, az emberek tulajdonképpen azért szegények, mert munkájuk által nem termelnek eleget ahhoz, hogy megfelelően fenntarthassák magukat. Az alacsony termelékenységnek többféle magyarázata is lehet. Egyrészt a hitelek hiánya akadályozhatja a termelést, mert ennek következtében elmaradnak a hatékonyságfokozó befektetések. Másrészt a legújabb technológiákhoz való nehéz hozzáférés szintén elmaradást eredményez, csakúgy, mint a tudás, ismeretek és megfelelő szakképesítés hiánya, vagy az alacsony munkahelykínálat és a beszűkült piac. A globalizáció jellegéből adódóan lehetőséget biztosít a fenti akadályok elhárítására, hiszen lehetővé teszi a globális piachoz, tőkéhez és technológiához való hozzáférést. Napjainkban mégis hatalmas különbséget tapasztalunk a szegény és gazdag országok között. A probléma megoldása egyesek szerint még több, mások szerint még kevesebb globalizáció lenne. A szerző szerint azonban a helyes út ebben az esetben is az arany középút. A globalizáció nagymértékben megnöveli a gazdasági növekedési potenciált, ugyanakkor jó eredményeket csak egészséges fékek beiktatásával lehet elérni. Megfelelő szabályozási keretek kialakításával kell elkerülni a teljes piaci integrációt, amely az országok totális kiszolgáltatottságához vezetne. A legtanácsosabb, ha szélesre tárjuk az ablakokat anélkül, hogy mindeközben megfeledkeznénk a szúnyogháló felszereléséről. Így friss levegőhöz jutunk, ugyanakkor a rovarok sem lepik el a házat.

A globalizáció egyenetlen hatása a XIX. században

Az ipari forradalom korában a modernizáció Angliából lényegében csak az Európai kontinensre, valamint az európaiak által újonnan benépesített régiókra terjedt át. Ez azt eredményezte, hogy megerősödtek a különbségek a mindinkább iparosodó központ és a lényegében nyersanyagtermelésre berendezkedő periféria országai között. A világ azon részei, amelyek rendelkeztek megfelelően képzett munkaerővel és megfelelő intézményrendszerrel, javukra tudták fordítani az ipari forradalom vívmányait. Ilyen adottságokat tudhatott magáénak a kontinentális Európa, de az Európából kivándorló telepesek is hasonló feltételeket teremtettek az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon. A világ más tájain azonban a gyarmatosítás másképpen éreztette hatását. Azokon a területeken, ahol a tömeges letelepedéshez nem voltak adottak a feltételek, az európaiak nyersanyag-kitermelésbe kezdtek, és a központétól eltérő, egy nagyon szűk, főként európai elitréteg által üzemeltetett intézményrendszert hoztak létre. Az így kialakult nemzetközi munkamegosztást a globalizáció folyamata még inkább rögzítette. A központ iparosodása következtében megnőtt nyersanyagkereslet a periféria országait nem az iparosításra, hanem a további nyersanyagtermelésre ösztönözte, amely rövidtávon ugyan nyereséget termelt (főként a szűk vezetőrétegnek), de a hosszú távú fejlődést ellehetetlenítette. Amíg a központban az oktatásra, új technológiák fejlesztésére koncentráltak, a periférián csupán a munkaerő növelésére helyezték a hangsúlyt. A számok azt mutatják, a nyersanyagtermelő országok nem csak elmulasztották az iparosítást, de még csökkentették is annak mértékét, amely következtében hátrányos helyzetbe kerültek a jelentős iparral rendelkező országokhoz képest.

A japán kivétel és a kelet-ázsiai „csoda”

A globalizáció korában egy ország földrajzi és a természeti adottságai rendkívül fontosak. Ugyanakkor Dani Rodrik szerint ezek a tényezők nem határozzák meg végérvényesen egy ország világgazdaságban betöltött szerepét. Japán az első olyan nem nyugati ország, ahol 1914 előtt kezdődött meg az iparosítás. Ennek oka, hogy a perifériára jellemzően számos nyersanyagot birtokló ország már a XIX. század második felében rendelkezett egy jól képzett, őshonos vállalkozói réteggel, valamint egy kormánnyal, amely eltökélt célja volt a gazdasági és politikai modernizáció. A japán kormány egyértelművé tette, hogy az államnak fontos szerepe van a gazdaság fejlesztésében, még akkor is, ha döntései összeütközésbe kerülhetnek a spekulánsok érdekeivel. Ezért olyan reformokat vezettek be, amelyek lehetővé tették az ország gazdasági fejlődéséhez szükséges infrastruktúra kialakítását, az új iparágak támogatását, erősítették a szakképzést és a menedzserképzést. Külföldi mérnököket hívtak meg az országba, a japán fiatalokat külföldre küldték tanulni, ugyanakkor az iparáruk behozatali vámját megnövelték, ezáltal teret biztosítottak a hazai ipari termelésnek. A Japán példa mutatja, még ha természeti adottságai miatt az ország berendezkedhetett volna a kizárólagos nyersanyagtermelésre is, a kormány elkötelezettségének és a magánszektorral történő hatékony együttműködésnek köszönhetően a gazdasági fejlődés lehetségessé vált.

A XX. század második felére Japán meghatározó gazdasági erővé vált, és a Világbank második legnagyobb részvényeseként egyre kevésbé értett egyet azokkal a gazdasági receptekkel, amelyeket a bank a fejlődő országoknak ajánlott. A japánok szerint az amerikai szabad piac modell lebecsüli az állam iparosításban és gazdasági fejlesztésben betöltendő szerepét, ez a megközelítés pedig ellentétes saját gazdasági tapasztalataikkal. A japán lobbinak köszönhetően készülhetett el 1993-ban a Világbank „ázsiai csodát” vizsgáló tanulmánya (The East Asian Miracle: Economic Growth and Public Policy), amely a kelet- és délkelet-ázsiai országok (Dél-Korea, Tajvan, Hongkong, Szingapúr, Malaysia, Thaiföld, Indonézia) 1960-as évektől tartó rendkívüli ütemű fejlődését vizsgálta. Habár a vizsgált országok esetében az állami beavatkozás gazdaságra gyakorolt pozitív hatását nem lehetett tagadni, a Világbank mégsem akarta azt egyértelműen elismerni. A jelentés egyes fejezetei ellentmondásba keverednek egymással: míg a Joseph Stiglitz nobel-díjas közgazdász által jegyzett rész rámutat az állami beavatkozás pozitív hatásaira, más fejezetekben ettől eltérő elemzéseket olvashatunk.

Az „ázsiai csodából” levonandó következtetés egyszerű: a globalizáció pozitív erő lehet, de csak abban az esetben, ha megtanuljuk azt saját javunkra használni. A siker kulcsa legelőször is egy, a gazdasági fejlődés iránt elkötelezett, pragmatikus kormány, valamint a kormány által meghozott megfelelő gazdasági intézkedések. A Világbank jelentése által vizsgált ázsiai országok mindegyikében Japánhoz hasonló gazdasági módszereket alkalmaztak. Dél-Korea és Tajvan többek között a magánbefektetéseket visszaszorító akadályokat eltörölve (magas adózás és infláció megszüntetése, bürokrácia és bürokratikus korrupció visszavágása, infrastruktúra fejlesztése) lendítették fel a magánszektort. Ezzel párhuzamosan intervencionista, a modern iparcikkek gyártását ösztönző megoldásokhoz folyamodtak (államilag támogatott kölcsönök, adókedvezmények), és az 1980-as évekig féken tartották az importot, miközben az exportra történő termelést ösztönözték. Dél-Koreában a multinacionális cégek megtelepedését gátló intézkedéseket is hoztak, ezzel is teret engedve a hazai vállalatoknak.

Kína: haladás saját ritmusra

Egy másik, Rodrik által vizsgált, érdekes esettanulmány Kína. Itt az egy főre eső átlagjövedelem 1978 óta évente átlagosan 8,3%-kal nőtt, azaz minden kilencedik évben megduplázódott, amelynek következtében mintegy 500 millió ember került ki a mélyszegénységből. A kínai gazdasági siker az egyik legerősebb ellenérv a mai gazdasági ortodoxiával szemben. Kínában az áttörés akkor következett be, amikor a post-maoista vezetők úgy döntöttek, a központi tervezés helyett a piacnak is teret engednek. A gazdasági bravúr kulcsa, hogy felismerték, kizárólag az ország sajátos adottságainak megfelelő, alternatív szabályozási módszerekkel érhetnek el sikert, és nem a nyugati dogmatikának megfelelő ortodox megoldásokat követve. Olyan innovatív megoldásokat kísérleteztek ki, amelyek a piaci átalakítás során lehetővé tették a helyi feltételekhez való alkalmazkodást.

1978-ban a mezőgazdaság számított a kínai gazdaság meghatározó szektorának. Az előállítandó termények mennyiségét és az árakat központilag határozták meg. A termelés kizárólag szövetkezetekben folyhatott, a termények magánpiacokon való értékesítése tilos volt, a földek mind állami tulajdonban álltak. Ebben a rendszerben aligha lehetett volna a gazdákat a termelési hatékonyság növelésére ösztönözni. A kínai kormány ugyanakkor mégsem döntött a magántulajdon és a szabad piac teljes visszaállítása mellett, inkább egy köztes megoldás mellett tette le voksát. A termőföldek állami tulajdonban maradtak, és a termények bizonyos hányadát továbbra is szabályozott áron kellett rendelkezésre bocsátani. Ugyanakkor visszaállították a családi gazdaságokat és a kvótát kitöltő gazdák a reform következtében már értékesíthették a megtermelt felesleget. Ez a kettős rendszer, amely nyugati szemmel tekintve nem vezethetett volna sikerhez, Kínában bevált. Egyrészt lehetővé tette a gazdák piaci ösztönzését. Másrészt a termés bizonyos hányadát továbbra is szabályozott áron értékesítették, amely által az állam folyamatosan biztosítani tudta a városi munkások élelmiszerellátását.

Hasonló kihívást jelentett a tulajdonjoghoz hasonló jog bevezetése is. Innovatív megoldásként köztes entitásokat hoztak létre, az ún. „falusi vállalatokat”, amelyek nem álltak magántulajdonban, ugyanakkor nem is tartoztak a központi állam kötelékébe. A felügyeletet azok a helyi kormányzatok vették át fellettük, amelyeknek jövedelme nagyban függött a vállalatok sikerétől. Így érthető módon a helyi kormányzatok jelentős szabadságot és védelmet biztosítottak a vállalatoknak, hogy azok minél eredményesebbek lehessenek.

Kína a világgazdaság felé való nyitásban is a megszokottól eltérő utat választott. A fokozatos nyitás mellett döntött, megóvva ezzel a hazai gazdaságot és gazdasági szereplőket a túlzott nemzetközi nyomástól. Egyrészt jó ideig nem törölte el a vámjellegű akadályokat. Másrészt a kormány az exporttermelést és a külföldi befektetéseket serkentő Speciális Gazdasági Zónákat hozott létre, ahol a vállalatok az ország egyéb területeitől eltérő szabályozás (vámmentes import) és körülmények (jobb infrastruktúra) előnyeit élvezhették.  Kína arra is ügyelt, hogy ne csak egyszerű összeszerelő műhely legyen, hanem az ellátási lánc nagyobb szakértelmet igénylő feladatait is ellássa. A külföldi vállalatokat a helyi szakértelem növelésére is felhasználták, a technológiaátadást biztosítandó a külföldi befektetőket a helyi cégekkel közös, vegyes vállalatok létrehozására kötelezték. A szellemi tulajdon jogi védelmének alacsony szintje lehetővé tette a külföldi technológiák imitálást, létrejöhettek a jelentős kínai ipari központok. 2001-re Kína már megfelelően fejlett ipari bázissal rendelkezett ahhoz, hogy a vámjellegű akadályokat csökkentve a Kereskedelmi Világszervezethez csatlakozzon. Ugyanakkor továbbra sem tette ki magát teljes mértékben a globális piac hatásainak. Az állam a pénzügyi piacon való beavatkozással megakadályozta, hogy a kínai valuta a gyors gazdasági növekedés következtében túlságosan megerősödjön, ezáltal továbbra is a hazai gazdaság számára kedvező valutaváltási árfolyamot biztosított.

A fenti országok példáiból kiolvasható a siker titka: ha a nyugati gazdasági ortodoxia szabályaihoz igazodó eszközök nem felelnek meg egy országnak, a szerző szerint unortodox módszerek segítségével lehetséges csak biztosítani a nemzetgazdaság számára elengedhetetlenül fontos mozgásteret. Azok az országok, amelyeknek sikerül fellendíteniük ipari termelésüket, megközelíthetik a világ gazdag országait. A globalizáció veszélyes lehet, mert kiteszi az országokat a világpiaci erőknek. Ugyanakkor a globalizáció az alternatív, unortodox stratégiák alkalmazását is kifizetővé teszi, amennyiben észrevesszük, a valóságban nagyon sok tényező csúszhat félre, ezért nem igaz, hogy a piac mindig tökéletesen végzi a dolgát. Ahogy a Harward Business School innovációs szakértője, Josh Lerner is tartja, „gyakorlatilag a mai világ minden vállalkozási központja proaktív kormányzati beavatkozáson alapszik.”