Filipe Teles: The Distinctiveness of Democratic Political Leadership, Political Studies Review Vol. 13. No. 1., 2015

Filipe Teles, az University of Aveiro professzora a modern politikai vezetés jellemzőit vizsgálja cikkében. Megállapítja, hogy a 20. század második felében egy új, modern politikai vezetéstípus jelent meg, amelynek sajátosságát a mai napig nehezen lehet definiálni. Tanulmányában Teles mégis erre tesz kísérletet.

A politika megszemélyesítése

A politikai vezetőknek fontos szerepe van a különböző döntési alternatívák létrehozásában és társadalmi megjelenítésében. A vezetők azonban nemcsak reagálnak a különböző politikai szituációkra, hanem a választók is ugyanannyira részesei a politika agenda kialakításának. Ezért napjainkban már a politikai képviselet nem egyszerűen csak felülről lefelé (top-down) jellegű útmutatásokból áll, hanem a választói preferenciák és érdekek is megjelennek a politikai elit köreiben.

A szerző szerint a modern politikát leginkább „személyre szabott politikaként” lehet meghatározni. Ezen jelenség lényege, hogy a vezető politikusok egyéni szerepe erősödik meg, tehát egy adott közéleti szereplő személyesíti meg az egész pártját a közéletben. Így az emberek attól függően szavaznak egy pártra, hogy az azt képviselő politikus személyével, víziójával, céljaival mennyire tudnak azonosulni. Teles szerint ez az elmélet már a 20. század elején is ismert volt, amelynek leírására Max Weber a vezető demokrácia (leader democracy) fogalmát vezette be. Az elképzelés szerint a karizmatikus vezetők egyszerre válnak a politikai képviseleti rendszer, bürokrácia és a politikai pártok meghatározó alakjaivá. Ez a személyre szabott politika többek között az individualizálódás, a technológia korszerűsödése, a társadalmi élet és a média szerepének megerősödése révén alakult ki. Következményei közé tartoznak többek között az alábbiak:

• a politikai intézmények inkább az individualista politikusokat részesítik előnyben;

• a választási kampányokban az egyéni jelöltek állnak a középpontban;

• a politikát már inkább a vezetők közötti versenyként határozzák meg, semmint a közösségi érdekek versenyeként;

• a politikai preferenciák és döntések főként az egyes politikai szereplők megítélésén alapszanak;

• a politikában megjelenő erőviszonyok és a társadalom valószínűleg a politikusok egyéni jellemzőin alapszanak inkább.

A politikai vezetés a demokratikus társadalmakban

Teles szerint a demokratikus társadalmakban a megfelelő politikai vezetés elengedhetetlen a jó kormányozáshoz, szükség van hatékony és kreatív személyiségekre, akik biztosítják a politikai döntéshozatal megfelelő irányát. A modern demokratikus társadalmakban a politikai vezetés három fő funkcióját különböztethetjük meg:

• irányadás, amelynek lényege egyrészt a koordináció fejlesztése és egy stratégiai vezetési stílus felkínálása;

• kormányzás, azaz a politikai vezetés a kormányzati szervek széles hatáskörei révén kapcsolódik az egyéb állami szervekhez és magán szervezetekhez;

• lojalitás, ami pedig egyenlő a pártszervezet tagságának és választók igényiek kielégítésével.

A fenti három funkció részben konfliktusban áll egymással, hiszen a vezetőknek úgy kell képviselniük hivatalos álláspontjukat, hogy ne veszélyeztessék pártjuk vízióját. Emellett Teles szerint a modern politikai vezetés számára további nehézségként jelentkezik, hogy egyfelől létezik egy választói és intézményi igény a karizmatikus vezetésre, másrészt a modern demokratikus berendezkedés egyik sajátossága az egalitáriusságra törekvés. Azaz minden szavazatnak és választói véleménynek egyforma súllyal kell számítania. Ezek az elvek és a választói igények részben kioltják egymást, ezért a sikeres vezetőnek megnyilvánulásaiban, nyilvános szerepléseiben és politikai arculatának kiválasztásakor meg kell találnia egy bizonyos egyensúlyt az említett preferenciák között.    

A politikai vezetés sajátosságai

Teles szerint a fent leírt balanszírozó dilemma miatt a politikai vezetést kilenc tényező alapján lehet megérteni és meghatározni. Ezek a tényezők az alábbiak:

• a vezetés ellentmondó forrásainak összeegyeztetése: a tekintélyalapú és a intézményi vezetés kombinálása;

• a követők és jellemzőik egyértelmű meghatározásának nehézsége (főleg a kormánypártok esetében);

• a követőktől való függőség: a követők nevezik ki a vezetőket, értékelik a vezetők döntéseit, döntenek arról, hogy hivatalban maradjanak-e;

• multikontextuális beállítottság: a vezető mennyire képes egyszerre több kérdést, problémát kezelni;

• félreérthetőség: a mondanivaló szándékosan kétértelmű vagy homályos megfogalmazása, a minél szélesebb szavazóbázis elérésének érdekében;

• korlátozott elfogadás: a tény, hogy nem minden követő fogadja el az adott vezetőt;

• konfliktus kezdeményezése: a vezetők mennyire látják a politikai változásokra vonatkozó lehetőségeket, és mennyire képesek felvállalni a nézeteltéréseket, amelyek ezt a változtatást segítenék elő;

• felhatalmazás adása: a politikusoknak sokszor birtokolniuk kell a választóik belegyezését vagy konszenzusát is, ami szintén befolyásolhatja döntéseiket,

• politika és közigazgatás feszültsége: a politikai vezetők és a bürokrácia nagyban függenek egymástól, főleg a jóléti társadalmakban.

Konklúzió

A modern demokratikus vezetésnek egy olyan sajátos jellege alakult ki és olyan problémákat vet fel, amelyeket a politológusoknak, illetve egyéb kutatóknak egy új megközelítésből, szemléletváltást követően kell megvizsgálniuk. A modern tömegtársadalmak hajlamosabbak személyi szempontok alapján vezetőt választani, a demokratikus intézmények azonban részben kioltják ezeket az igényeket. Ezért a politikatudománynak alaposabban kell elemeznie a vezetés ezen újfajta típusát, amely egyszerre próbálja kielégíteni a választói igényeket és betartani a demokratikus játékszabályokat.