Nadia Urbinati: Democracy Disfigured – Opinion, Truth, and the People

Harvard University Press, 2014

A demokrácia építőelemei

Ahhoz, hogy megérthessük Nadia Urbinati, a Columbia Egyetem professzorának álláspontját a demokratikus torzulásokkal kapcsolatban, tisztán kell látnunk, mit tart egészséges, rendellenességektől mentes demokráciának. Urbinati szerint a demokrácia alapvetően diarchikus (két hatás uralmán alapuló) képződmény, amely két hatás egymástól elkülönülve, de együtt hozza létre a politikai cselekvés demokratikus hátterét. Ez a két hatás pedig az „akarat” és a „vélemény”:

• Az „akarat” ebben az értelemben a törvényhozás képességét és azok végrehajtását jelenti, azokra az intézményi keretekre utal, amelyek által a szuverén érvényesíti akaratát, és amelyek minden demokratikus államban megtalálhatóak.

• A „vélemény” ezzel szemben a politikai közösség véleménye. Jellemzője, hogy bármikor változhat, felülvizsgálható. A vélemény az adott politikai közösségen belül szabadon nyilvánul meg. Minden egyéni vélemény egyenértékű, s azok folyamatos ütköztetése eredményeképpen alakul ki a közvélemény.

• Az „akarat” (a politikai intézmények) és a politikai közösség véleménye egy egészséges demokráciában folyamatos kapcsolatban van egymással. Ideális esetben a demokratikus intézmények figyelemmel kísérik a politikai közösség véleményét egy adott intézkedés helyességéről, míg a közvélemény képes önmagát felülbírálni, amennyiben egy politikai döntés hibásnak bizonyult.

• A demokrácia valódi értéke nem a mindig helyes döntés meghozatalának képességében rejlik, hanem abban, hogy a politikai közösség véleménye szabadon alakul ki és emellett bármikor szabadon átformálható.

Technokrácia – az „akarat” uralma a „vélemény” felett

Az első és talán legközismertebb demokratikus torzulás, amit a szerző megemlít, a technokrácia. Ez a demokratikus intézmények uralma a köz(össég) véleménye felett. Urbinati kiemeli, hogy politikai intézményekben dolgozó, általában magasan képzett szakemberek nem a véleménynyilvánítás szabadságát tartják a demokrácia legfőbb értékének, sokkal inkább egy eszközként tekintenek rá, amivel a helyes döntést megkülönböztetjük a helytelentől.

• Számukra az ésszerű elvek mentén meghozott döntés lehet az egyetlen helyes döntés, ezért az intézményi professzionalizmus idegenkedik a közvélemény „vélemény” jellegétől.

• A racionális döntéssel ellentétben a véleményen alapuló döntés nem szükségképpen helyes és kizárólagos, annak megváltoztathatósága és felülbírálhatósága riasztja el a szakmaiságot képviselő intézményeket a politikai közösség véleményformáló képességétől.

• Hosszú távon a demokratikus intézmények elveszítik a folyamatos kapcsolatot a közvéleménnyel, és azzal hogy a politikai közösség mit tart helyesnek vagy helytelennek.

Populizmus – a „vélemény” uralma az „akarat” felett

A technokrácia mellett a szerző a populizmust is kiemeli, mint esetleges torzulást a demokrácia működésében. Azzal érvel, hogy ilyenkor a folyamatok iránya teljesen ellentétes, mint azt a technokrácia esetén megfigyeltük. Azaz a köz véleménye lesz az egyetlen domináns eleme a politikai döntéshozatalnak:

• A populizmus a közvélemény aktuális állapotát abszolutizálja, közakarat mielőbbi (lehetőleg azonnali) végrehajtását követelve.

• Ebből következik, hogy gyakran él a leegyszerűsítés eszközével.

• Elveti azt a kontrollmechanizmust, amit a demokratikus intézmények jelentelek a mindenkori véleményekkel szemben.

• A szakmai érveket és demokratikus intézményi szempontokat „felesleges akadékoskodásnak” titulálja, ami akadályozza a köz akaratának megvalósulását.

• Nem veszi figyelembe a véleményeknek azt a természetét, hogy azok folyamatos változáson mennek keresztül, éppen ezért revideálhatóak és állandó korrekcióra szorulnak.

Urbinati megjegyzi, egy demokráciában a technokratikus attitűd és a populizmus gyakran egymással karöltve jelennek meg. Azzal, hogy megszakad a kommunikáció a demokratikus intézmények és a közvélemény között, a két hatalmi komponens automatikusan egymás riválisaként kezdi értelmezni a másik felet, holott egy egészséges demokráciában egymást segítve és folyamatos visszacsatolást nyújtva ellenőrzik egymást, így teremtik a demokratikus döntéshozatal lehetőségét.

Médiademokrácia – a nem várt harmadik

A fenti két példán megfigyelhettük, hogy az ismertebb demokratikus torzulások alapvetően a demokrácia egyik elemének túlértékelődéséből származnak. Az intézményrendszer vagy a közvélemény szerepének megnagyobbodása megszakítja a kapcsolatot a választók és intézmények, a közvélemény és a politikusok között, így veszélyeztetik a demokrácia egészséges működését.

A könyv szerint azonban létezik egy olyan torzulás is, amely nem szünteti meg ezt a kapcsolatot, éppen ezért nehezen észrevehető és gyakran elkerüli a figyelmünket. Ezt a torzulást a szerző a média szerepének átalakulásával ragadja meg. A jelenséget a szerző annak antik eredetéből, a plebiscitumból vezeti le. A plebiscitum (szó szerint: népszavazás) intézménye az ókori Róma korára vezethető vissza és eredetileg a néptribunus megválasztásának módját jelentette. Felkiáltásos igen/nem szavazás volt, ahol a látható többség döntötte el, viselheti-e a jelölt a néptribunusi tisztséget. Urbinati későbbi példát is hoz a történelemből: Napóleon hasonló szavazáson erősítette meg első konzuli tisztségét közvetlenül a francia forradalmat követően, annak egyfajta lezárásaként.

A plebiscitum tehát nem a hagyományos értelemben vett véleménynyilvánítása a közösségnek, ahol ellentétes elképzelések csapnak össze, majd kialakul valamiféle konszenzus, hanem szentesítő jellege van, előre elkészített alternatívák közül kell választani. A könyv szerzője kiemeli, hogy a jelenség nem kizárólag az ókorban vagy a francia forradalom idején volt megfigyelhető, hanem veszélyt jelent a modern tömegdemokráciákra is. Urbinati kifejti, a modern médiumok megjelenése alapvetően megváltoztatta annak a módját, miként tudják az emberek kivenni a részüket a közügyekből. Míg a XIX. század során a nyomtatott sajtó jelentette a tájékozódás elsődleges formáját, addig mára ez javarészt a televízió és egyre nagyobb mértékben az internet. Ennek a felülről irányított jelenségnek két káros hatása is elkülöníthető:

• A nyomtatott sajtó esetében a vélemény kifejtésének elsődleges módja az írott szöveg és az érvek voltak, ezzel szemben a televíziózás annak vizuális jellege miatt elsősorban a látványra hat: meggyőzőereje annak esztétikai minőségében rejlik (tetszik/nem tetszik).

• Olyan nagy piaci és médiamonopóliumok jöhetnek létre, amelyek megszüntetik a vélemények egyenlő versenyét, az egyszerű polgár úgy érezheti, az „ő hangja” kevesebb súllyal esik latba, mint tehetős médiavállalkozásé.

Így a modern demokráciákban kialakult egyfajta távolságtartás a közvéleménytől, az átlag választópolgár egyre inkább tartózkodik a szavazástól és nyilvános véleménykifejtéstől egyaránt. A közélet hagyományos fórumai üresek, míg a polgárok a modern vizuális médiumokon előállított tartalmakat véleményezik, jellemzően otthonaikban. Ez az a pont, ahol a modern tömegdemokráciák médiademokráciákká alakulhatnak, hiszen ugyanúgy, mint az antik Rómában, kész alternatívák között döntenek, amikor véleményt nyilvánítanak.

Nemcsak a választópolgárok lehetnek vesztesei egy ilyen folyamatnak, hanem a politikusok is. Megváltozik ugyanis az a kommunikációs mód, ahogy a politikusoknak kapcsolatot kell fenntartaniuk a választóikkal. Meg kell felelniük a televíziós kultúra által támasztott elvárásoknak, és észérvek helyett a meggyőző látványvilágra kell összpontosítsanak, ha sikeresek akarnak maradni a szakmájukban. Olyan alternatívákat kell felmutatniuk, amelyekről egy „igen/nem” szavazás során döntenek. Összességében elmondható, hogy a vizuális tömegmédiumok megjelenésével a választók véleményformálási képessége, illetve a politikai elit cselekvőképessége csökken. Kialakul a médiademokrácia.

Megoldási javaslatok:

Bár a szerző nem közöl konkrét javaslatokat, hogyan kerülhető el a fenti jelenség kialakulása, lefektet néhány normatív elvet, amelyek fontosnak bizonyulnak az egészséges demokrácia megőrzése szempontjából. Egyik ilyen, hogy amennyiben lehetséges kerülni kell egy nagy médiabirodalom megjelenését, mint mondja: „a vélemények sokszínűsége védelmet ad a vélemények negatív hatásaitól”. Másfelől amellett érvel, hogy meg kell hagyni a politika önállóságát a populista, a szakmai és a gazdasági érdekekkel szemben, hiszen egy demokrácia akkor működhet megfelelően, ha az intézmények és a választott tisztviselők a közvéleményre tekintettel politizálnak.