Idén február 28-án harmadik alkalommal tartották meg az Európai Unióban az Egyenlő Fizetések Napját (Equal Pay Day), amely tematikájában szorosan kapcsolódik a március 8-ai nőnaphoz. Az uniós vándorünnep arra tényre szeretné felhívni a tagállamok figyelmét, hogy a fizetések területén a nők jelentős hátrányban vannak férfi társaikkal szemben. Hazánk a nemzetközi rangsorokban általában a középmezőnyben helyezkedik el a nemek szerinti bérrés tekintetében, ugyanakkor egyes szervezetek (pl. az OECD) rangsora szerint egyenesen az éltanulók között vagyunk.

A politika eszközei a kereseti egyenlőtlenségek enyhítésére a törvényi feltételek (elsősorban az antidiszkriminációs jogszabályok) megteremtésén túl olyan intézkedésekre terjedhetnek ki, melyek biztosítják a nők számára a minél megszakítatlanabb munkaerő-piaci részvételt. E tekintetben kiemelt jelentőséggel bír a nem hagyományos foglalkoztatási formák terjesztése - melyek az új Munka Törvénykönyvében is prioritásként szerepelnek -, illetve a különböző gyermekgondozási kapacitások fejlesztése - melyre vonatkozóan szintén számos kormányzati kezdeményezés látott napvilágon az elmúlt időszakban.

A bérkülönbség jelensége természetesen nemzetközi érdeklődésre is számot tart: számos egyezmény született az egyenlő bérezés és a diszkrimináció megakadályozása érdekében, illetve több nemzetközi szervezet vezet adatbázisokat, valamint tesz közre rendszeres időközönként jelentéseket, ajánlásokat a nemek szerinti bérrés csökkentéséről. A Századvég a statisztikaadat-alapú rövid tanulmányában a bérrést vizsgáló, főbb nemzetközi felméréseket tekinti át, és taglalja az egyes adatbázisok módszertanának esetleges erősségeit illetve gyengeségeit.

A kutatók megállapították, hogy a tagállami statisztikák nemzetközi összevetésének számos korlátja van, ezért nehezen hasonlíthatók össze az egyes országok adatai. Sok a bizonytalanság a bér- és kereseti adatok kapcsán, jelentős az évenkénti ingadozás az adatokban, de ami még nagyobb gond, hogy különböznek az adatforrások és az alkalmazott módszerek is. Mindennek következtében a nemzetközi felmérések, de még a hazai kutatások is, eltérő, egyes esetekben ellentmondó eredményekre jutnak a bérrés nagyságára vonatkozóan.

A rendszerváltás óta eltelt időszakban hazánkban jelentősen csökkent a férfi-női jövedelemegyenlőtlenség, és míg az unióban az 1990-es évek közepétől a 2000-es évek közepéig stagnáltak a nemek szerinti kereseti különbségek, addig Magyarország a közepes bérrésű országok közül a 2000-es évek közepére az alacsony bérrésű országok közé került az Eurostat kategóriái szerint.  Ezt a pozíciót többé-kevésbé tartottuk, és a bérrésünk az EU-átlag körül alakult az elmúlt időszakban is (2011-es adatok szerint bérrésünk 18 százalék volt, az uniós 16,2 százalékhoz képest).

Az OECD országlistáján ugyanakkor hazánk előkelő helyen szerepel a nemek szerinti kereseti különbségeket tekintve. A legfrissebb, 2010-es adatok szerint, Spanyolországgal és Lengyelországgal egyetemben az első három ország között helyezkedünk el a rangsorban, mintegy 6 százalékos női kereseti hátránnyal (a listán a legutolsó Dél-Korea közel 40 százalékos bérréssel).

A Századvég Alapítvány szakértői felhívják arra a figyelmet, hogy az OECD az EU statisztikai szervétől eltérően nem a jövedelmek átlagával, hanem a jövedelmek mediánjával (középértékével) számol, ami valószínűleg alkalmasabb annak megvilágítására, hogy a társadalom nagy tömegeiben mekkorák a kereseti eltérések; míg az átlagot a kiugró jövedelmek torzíthatják. A legtöbb európai országhoz hasonlóan ugyanis hazánkban is jellemző, hogy a nők alulreprezentáltak a felsővezetői pozíciókban, míg a felső jövedelmi tizedeket leszámítva nincs nagymértékű eltérés a férfiak és a nők keresetében.