2017-ben 4 százalék fölött alakulhat a gazdasági növekedés Magyarországon. Mondhatnánk, hogy nincs ebben semmi különleges, hiszen 2006 előtt három olyan év is volt, amikor 3,8 és 5 százalék között növekedett a magyar gazdaság. Igen ám, csakhogy akkor három év alatt a külső tartozásállományunk 25 százalékponttal, államadósságunk pedig 7 százalékponttal növekedett. Tehát úgy tudtunk csak növekedni, hogy közben a lakosság és a vállalatok, valamint az állam is jelentős hiteltartozást halmozott fel. A növekedést hitelből finanszíroztuk.

2013 óta nem hitelből gyarapodunk

Ezzel szemben 2013 óta úgy nő minden évben a magyar gazdaság 2 és 4 százalék közötti ütemben, hogy hitelfelvételre ehhez nincs szüksége. Sőt, sikerült is leépítenünk a külső tartozásállományunkból három év alatt 30 százalékpontnyit, az államadósságból 7 százalékpontnyit. Természetesen a nyugdíjrendszer átalakítása és az uniós források ebben fontos szerepet játszanak. Utóbbiak bár külső források, technikai értelemben nem növelik hazánk külső tartozásállományát. Ráadásul ezek a források nem „csak úgy járnak” nekünk, hiszen 1992-ben vállaltuk, hogy számunkra kedvezőtlen feltételekkel csatlakozunk az európai szabadkereskedelemi övezethez, megnyitottuk piacainkat a fejlettebb nyugati termékek előtt. Csatlakoztunk egy olyan gazdasági együttműködési rendszerhez, amely számos konkrét hátránnyal járt, de idővel elhozta az uniós forrásokban rejlő felzárkózási lehetőséget is. Ne feledjük ugyanakkor azt se, hogy hivatalos lengyel számítások szerint az uniós források 57 százaléka különböző csatornákon visszaáramlik a nettó befizető országokba a V4 országokból, tehát igen sok múlik azon, hogy a forrásokat miképpen vagyunk képesek programozni.

Ezzel el is érkeztünk a 2016/2017-es év közgazdasági slágertémájához, a versenyképességhez. Több versenyképességi definíció létezik, de a legemberközelibb szerint egy gazdaság akkor versenyképes, ha képes biztosítani az életszínvonal fenntartható növekedését – magas foglalkoztatottság mellett.

Versenyképesség tényezői: nem csak a „kiszámíthatóság”

A versenyképességet befolyásoló tényezőket három egyenlő súlyú csoportba sorolhatjuk. Vannak a világgazdaság struktúrájából adódó tényezők, a makro és a mikro tényezők. A versenyképességi rangsorok általában az elsőt teljesen figyelmen kívül hagyják, a másodikat alulértékelik és az utolsóra helyezik a legnagyobb hangsúlyt.

A világgazdasági struktúrában betöltött szerepünkből adódó lemaradásunk szinte behozhatatlan

Magyarország a világgazdaság félperifériájához tartozik, és centrumhoz való csatlakozásának esélyét a 90-es évek során alkalmazott gazdaságpolitikával szinte teljesen elvesztette. Piacaink megszűntek, és ami maradt azt hagytuk elveszni. Hazai tulajdonú termelő vállalatainkat leépítettük, vagy hagytuk leépülni a kétségtelenül nehezebb, tőkeigényesebb modernizálás és fenntartás helyett. Tudomásul kell venni, hogy míg a lengyelek időben később és szelektíven engedték be a külföldi működő tőkét, a csehek pedig megőrizték – igaz német tulajdonban – autógyártó képességüket (Skoda), addig Magyarország stratégiai fontosságú szektoraiban a világon egyedülálló módon kiárusítást rendezett, és hagyta elveszni például buszgyártó képességének legjavát is (Ikarus). Ezen csak részben tud korrigálni a jelenkor magyar gazdaságpolitikája: megpróbálhatja újjáépíteni a működő állami vagyont, ami GDP-ben mérve 2010 óta közel 7 százalékkal bővült, és talán egyetlen esélyként megpróbálhat hazai tulajdonú vállalkozásokat helyzetbe hozni német, francia, japán, koreai mintára, annak minden kockázatával, de a tény tény marad. Skoda van, Ikarus nincs. A közel száz lengyel regionális multival szemben pedig három magyar multit tudunk felsorakoztatni (MOL, OTP, Richter). A világgazdasági struktúrában betöltött szerepünket illetően nemhogy a fejlett nyugathoz, de regionális vetélytársainkhoz képest is le vagyunk maradva, és ez a lemaradás szinte behozhatatlan. Ennek a pozíciónak pedig óriási szerepe van abban, hogy a versenyképességet meghatározó termelő és szolgáltató tevékenységek, mint a kutatás-fejlesztés, marketing, technológiai innováció hol zajlanak és/vagy azokból származó hozzáadott érték hol csapódik le. Erről a(z intézményi) közgazdászok hajlamosak megfeledkezni, pedig éppolyan fontos mint az általuk fontosnak tartott intézmények, amelyekről később szólunk.

Két részből álló cikkem első felében (VG, 2017. január 27.) a versenyképességet befolyásoló tényezőket három egyenlő súlyú csoportba soroltam: a világgazdaság struktúrájából adódó, a makro- és a mikrotényezőket tartalmazó csoportba. Ahogyan azt akkor bemutattam, a versenyképességi rangsorok általában az utolsóra helyezik a legnagyobb hangsúlyt, míg az előbbi kettőt szinte teljesen figyelmen kívül hagyják. Márpedig a 90-es évek magyar gazdaságpolitikája bebetonozta a magyar gazdaság félperiféria-pozícióját, és ezzel beárazta a magyar versenyképességet is. Ezt a hátrányt felszámolni pedig szinte lehetetlen.

A versenyképességet meghatározó tényezők második nagy csoportjába tartozó makrotényezők esetében ugyanakkor sikerült 2010 óta a legjelentősebb eredményeket elérni. Nagy szükség is volt a makrogazdasági paraméterek rendbetételére, ugyanis a kamatkiadások magas szintje a legfőbb oka versenyképességbeli lemaradásunknak. Ha összehasonlítjuk a magas államadósságból adódó kamatterheket, akkor azt látjuk, hogy Magyarország GDP-arányosan húsz év alatt évente átlagosan 4 százalékponttal többet költött az államadósság kamataira, mint a csehek, és 2,2 százalékponttal többet, mint a lengyelek. Ezért olyan fontos, hogy a makroparaméterek rendben legyenek, az államadósság és ezzel együtt a kamatterhei csökkenjenek. És csökkentek is, a 2011-es 4,4 százalékról 2016-ra 2,9 százalékra. Ebből van többletforrás oktatásra, egészségügyre vagy éppen a családtámogatási rendszerre.

A makrotényezőkön belül a másik legjelentősebb versenyképességi hátrányunk az alacsony foglalkoztatási szintből adódik. Lemaradásunk abból ered, hogy Magyarországon a rendszerváltozás során a munkahelyek 30 százaléka szűnt meg, míg Lengyelországban 20, Csehországban pedig csak 10 százaléka. A közel két évtizeden át jelentkező egymillió fős foglalkoztatási lemaradásunk évi 3-4 százalékpontos GDP-arányos extra terhet jelentett a magyar gazdaság számára, hiszen arányaiban egymillióval kevesebb munkavállalónak kellett eltartania egymillióval több inaktívat. A magyar munkaerőpiac 2010 óta 700 ezer fővel bővült. Ha ebből levonjuk a közfoglalkoztatásban és a külföldön dolgozó, de a hazai statisztikában szereplő foglalkoztatottak számát, akkor a nyílt munkaerőpiacon még így is 500 ezer fővel bővült a foglalkoztatás. A jelentős bővülés ellenére Csehországban arányaiban még mindig 400-500 ezer fővel többen dolgoznak az elsődleges munkaerőpiacon, vagyis ennyi munkahely továbbra is hiányzik a magyar gazdaságból. A bővülő foglalkoztatás a forrása az egykulcsos személyi jövedelemadónak és a munkahelyvédelmi akciónak, valamint a szociális hozzájárulási adó csökkentésének, hiszen a korábbi terhek sokkal szélesebb bázison teríthetők szét. 2009-ben még a magyar adóék a maga 53 százalékos értékével a második legmagasabb volt az OECD-országok körében. A 2017-re 43 százalékra csökkenő adóékkel sikerült utolérnünk a cseheket, és hat éven belül van esélyünk utolérni a 34 százalékos adóékkel bíró lengyeleket. A többkulcsos szisztémában 2009-ben, ha a munkaadó 5000 forinttal növelte az átlagbéren foglalkoztatott munkavállalójának a nettó bérét, az 15 000 forintjába, míg 2016-ban ugyanez az emelés 10 000 forintjába került, és 2022-ben már csak 7500 forintjába fog kerülni. Lehet azzal érvelni, hogy az egykulcsos személyijövedelem-adózás nem méltányos, ugyanakkor a méltányosság érvényesítésére más eszközöket is lehet érvényesíteni, mint a jövedelemadó-rendszer.

Az államadósság csökkenésének és a foglalkoztatás bővülésének köszönhetően 2010 és 2017 között GDP-arányosan évi 3-3,5 százalékponttal csökkent a hazai gazdasági szereplők államadóssághoz és alacsony foglalkoztatási szinthez kötődő terhelése, de ezen a területen továbbra is 3-3,5 százalékponttal vagyunk lemaradva visegrádi vetélytársainkhoz képest. Ez versenyképességbeli lemaradásunk valós oka, amit 2010-ig el lehetett fedni állami túlköltekezéssel.