Hibának tartják egyes közgazdászok, hogy a kormány az elmúlt bő hat évben az uniós pénzek lehívásához szükséges makroszámok teljesítését tartotta a legfontosabbnak. Mit gondol erről?

Nehezen tudom értelmezni a felvetést. Ha nincsenek rendben a makrogazdasági mutatók, nincs értelme másról beszélni, hiszen akkor a jövő generációk terhére teremtünk pillanatnyi jólétet. A kormányváltásig a magyar gazdaságpolitika pályája nem volt fenntartható. Az 1990 és 2010 közötti időszakban úgy tudtunk csak növekedni, hogy közben a lakosság és a vállalatok, valamint az állam is jelentős hiteltartozást halmozott fel. Vagy az államadósság, vagy az ország külső hiteltartozása nőtt, vagy éppen mindkettő. A növekedést tehát hitelből finanszíroztuk. A 2010 utáni fordulat abban áll, hogy 2013 óta úgy nő minden évben a magyar gazdaság 2 és 4 százalék közötti ütemben, hogy ehhez nincs szüksége hitelfelvételre. Sőt, az államadósság GDP-arányos csökkenése mellett az ország külső adóssága is mérséklődik, ráadásul olyan ütemben, ami a Morgan Stanley szerint is Guinness-rekord-közeli teljesítmény.

Rossz nyelvek erre azt mondják, hogy igen, de egyedül az uniós forrásoknak köszönhető, hogy van növekedés Magyarországon.

Természetesen az uniós források szerepe igen fontos, amelyek elméletileg külső források, de technikailag nem számítanak annak, hiszen nem kell visszafizetni és kamatot sem kell utánuk fizetni, így nem növelik az adósságot. Ugyanakkor az éremnek van egy másik oldala is, amiről a közgazdászok jelentős része elfelejt megemlékezni. Amikor csatlakoztunk az európai közösséghez, számos olyan feltételt vállaltunk, amely nem volt számunkra előnyös. A Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodást, a CEFTA-t 1992-ben a V4 összes tagállama aláírta. Akkor kötöttünk szabadkereskedelmi megállapodást az európai gazdasági térséggel, amikor ott kapacitásfelesleg, technológiai és tőkebeli fölény érvényesült, nekünk pedig épp összeomlottak a piacaink. Ez felér egy gazdasági harakirivel. S arról sem szabad megfeledkezni, hogy a bejövő uniós pénzek 56 százaléka különböző csatornákon keresztül visszaáramlik a nettó befizető országokba.

Van, aki azt állítja, hogy a kormány felélte a jövőt, például magára hagyta az oktatást. Nem lehetett volna erre többet költeni a másfél ciklus alatt

El kellene felejteni ezt a mantrát. Az Európai Bizottság statisztikái alapján oktatásra 2014-ben – a 2006-ban indult forráskivonások ellenére is – 0,3 százalékponttal többet költöttünk, mint az uniós átlag. Azóta meg legalább 0,4-0,5 százalékpontot hozzátett még az oktatási büdzséhez a kormány. Ráadásul a központosításnak köszönhetően – amelynek, el kell ismerni, voltak gyermekbetegségei – 26 év elteltével ma már végre tudjuk, hogy pontosan hol, mire, mennyit költünk az oktatásban.

Valami probléma mégis van a rendszerben – ez ügyben elég nagy a konszenzus. Pontosan mi az?

A McKinsey 2007-es korszakalkotó tanulmányához kell visszanyúlnunk, hogy megértsük, mitől jó egy oktatási rendszer. Az a fontos, hogy mennyire jók a tanárok, mennyire rendelkeznek megfelelő módszertani alapokkal, illetve mennyire tudja az oktatási rendszer a családi háttérből eredő különbségeket csökkenteni, a különböző képességű gyerekeket megszólítani. A magyar oktatás innen nézve az elmúlt évtizedekben csupa elégtelennel vizsgázott. Elég, ha csak azt mondom, hogy a 2000-es évek közepén be lehetett kerülni a tanárképző szakokra csupa 2-es és egy 3-as érettségivel. Sokan, akik hivatástudatból választották ezt a pályát, menet közben felhagytak a tanítással a kedvezőtlen feltételek miatt. A magyar oktatási rendszernek az elmúlt 26 évben nem volt rendszerszintű válasza arra, hogy megváltoztak a diákok – hiszen megváltoztak az életkörülmények, megváltozott a technológiai környezet, valamint az értékrend.

Akkor a béremelések és az életpályamodellek nem is képesek orvosolni a problémákat?

Segítenek, ugyanis minőséget vonzanak a rendszerbe, de senki ne remélje, hogy az oktatási rendszer lecsúszását egyik napról a másikra meg lehet állítani. A most zajló oktatási reformok valamikor 5-10 év múlva éreztetik majd a hatásukat. Megnőtt a pedagógus szakokra jelentkezők száma, növekedtek a pontszámok, de legalább öt év, mire a most tanuló pedagógusnövendékek megjelennek az iskolákban.

Visszatérve a növekedésre: milyennek látja a helyzetet az úgynevezett átmeneti hatások – például az uniós források hatása – nélkül?

Értelmetlen arról beszélni, hogy milyen lenne uniós források nélkül, mert akkor egyszerűen a gazdaság szereplői nem számítanának azokra. Tavaly Magyarországon azért esett vissza a beruházási ráta, mert lehetett tudni, hogy 2017-ben számos pályázatot ír ki a kormány, ezért a fejlesztéseik jó részét elhalasztották a vállalkozások. Ha az évtized végétől már nem állnak rendelkezésre uniós fejlesztési pénzek, az két okból lehetséges: azért, mert elérjük az unió átlagának 90 százalékát vagy megszűnik a támogatási rendszer, ez utóbbi esetben azonban a versenytársaink sem jutnak hozzá kohéziós forrásokhoz.

Reális lehetőség felzárkózni az uniós átlaghoz?

Legalább kétszer olyan gyorsan kell növekedni, mint a fejlett országok. Ebben az esetben igen.

Fotó forrása: Havran Zoltán - Magyar Idők

A mostani körülmények között lát erre esélyt?

Immanuel Wallerstein kidolgozott egy elméletet, miszerint a világgazdaság egyenlőtlen cserére épül, a szereplők pedig centrum-, félperiféria- és perifériaországokként határozhatók meg. Mi a félperifériához tartozunk, miközben a tőke és a technológia a centrum országaiban koncentrálódik. A periféria ismérve, hogy ott zajlik az alacsony hozzáadott értéket teremtő munka, mi pedig egyfajta ütközőzóna vagyunk, ahova ki lehet szervezni tevékenységeket a centrumból, és ahonnan el is lehet vonni erőforrásokat, ha szükséges. A centrum felé irányuló elmozdulás nagyon nehéz, a határok igen merevek. Az utóbbi évtizedekben Szingapúrnak, Dél-Koreának, Japánnak, Tajvannak és a történelmileg előnyös helyzetben lévő Csehországnak sikerült szintet ugrania, továbbá Lengyelországnak jók az esélyei méretéből és a 90-es évek elejétől alkalmazott gazdaságpolitikájából eredően.

Álom a szingapúri csoda lekopírozása?

Szingapúrtól nagyon sokat tanulhatunk a szakpolitikák területén, de azt is tudni kell, hogy teljesen más környezet jellemezte a világgazdaságot, amikor a szingapúri áttörés megtörtént. Akkor még kicsi volt a verseny a fejlődő országok körében a működő tőkéért, mostanra már egymást tapossák a kormányok, néha már presztízskérdést csinálva abból, hogy egy-egy nagyberuházást megnyerjenek maguknak. A feltörekvő országok nagy adókedvezményekkel csábítják a gyártókat, aminek az ára, hogy a helyi kis- és közepes vállalkozásokat jobban meg kell adóztatni. Épp ennek a helyzetnek köszönhető az a duális adószerkezet, amely Magyarországon 2010-re kialakult. Egy nagy autóipari óriás például a teljes hozzáadott értéke után 10 százalék adót fizet, amiben benne van a társasági adótól kezdve az osztalékadó, az iparűzési adó és a munkabérre rakódó összes teher, mínusz a kapott adókedvezmények. A Világbank és a Price­waterhouseCoopers tanácsadó cég számítása szerint egy átlagos közepes méretű vállalkozás Magyarországon 2010-ben 56,5 százalék adót fizetett a hozzáadott értéke után. Ez a mutató 2015-re 46 százalékra mérséklődött, és a 2016-os szja-csökkentés, valamint a szociális hozzájárulási adó és társasági adó 2017-es csökkentéseinek köszönhetően további 6-7 százalékpontos csökkenés várható. Erről a magyar sikerről azonban csak kevés szó esik.

Az adócsökkentés a záloga annak, hogy kialakuljon egy erős kkv-réteg, amely a multik nélkül is húzza a gazdaságot?

Fontos lenne, hogy a teljes hozzáadott érték után fizetendő adóteher ne legyen több, mint 30 százalék, ami a jelenlegi tendenciák és adómegállapodások értelmében 2022-re elérhető. A magas adóteher ugyanis adóelkerülésre ösztönöz, az adóelkerülés kultúrája pedig ellentétes a növekedésével. Az a cég, amelyik a túlélésért küzd, nem tud növekedésben, munkaerő-felvételben gondolkodni. Ez ráadásul egy ördögi kör, mert ha valaki eltitkolja jövedelmét, az pályázni sem tud. Oda kellene közösen eljutni, hogy a kkv-tulajdonosok másképp gondolkodjanak magukról és a környezetükről, merjenek tervezni, bővülni, versenyezni, kijutni legalább a környező országok piacaira. A cél az lenne, hogy legyenek olyan magyar tulajdonú cégek, amelyek legalább a régióban multiként működnek. Magyarország ezt a lehetőséget a 90-es években elengedte, szinte csak a Mol, a Richter és az OTP maradt a nagyvállalatok közül, miközben a lengyelek legalább száz ilyen társasággal rendelkeznek. Az újjáépítés hosszú idő, ha egyáltalán lehetséges.

Van rá esély, hogy a növekedés a közeljövőben négy százalék fölé kússzon?

Igen. De azt azért tudni kell, hogy Magyarországon van körülbelül 400 ezer működő vállalkozás, amelyek közül az előző ciklusban 30-40 ezer pályázott. El kellene érni a kisebb szereplőket legalább százezres nagyságrendben. Jelenleg az a gond, hogy a multinacionális vállalatok beszállítói láncának végén várakozik a magyar cégek többsége, közvetlenül kapcsolódó vállalkozást alig lehet találni. Közös felelőssége a gazdaságpolitikának és a vállalkozóknak, hogy megértsük a világgazdaság működését. Hiába határozza el ugyanis a gazdaságpolitika, hogy segíti a magyar kkv-kat, hogy folyamataikat hozzáigazítsák a nagy globális értékláncokhoz, ha hiányzik a vállalkozókból az ambíció.

Elmondhatjuk, hogy most jön a neheze, könnyebb volt rendbe tenni a makroszámokat, mint versenyképessé tenni a gazdaságot?

Így van. Persze nem mindegy, hogy mit értünk versenyképesség alatt. Nagyfokú javulás következett be több tényező esetén: az államadósság és ezzel párhuzamosan a kamatterhek csökkentek, bővült a foglalkoztatás, ami GDP-arányosan 3-3,5 százalékpontnyi terhet vett le a gazdasági szereplők válláról. Ebből lehetett például az adóéket, vagyis a munkaerőköltségen belül az adóelvonás mértékét 2009 és 2017 között 53 százalékról 43 százalékra csökkenteni. Mindeközben a szubjektív szempontok szerint rosszabb lett a helyzet. De vajon tényleg nagyobb mértékben romlott az üzleti környezet, mint amennyivel javultak a makrogazdasági paraméterek és amennyivel mérséklődött a vállalkozások adóterhelése? Fontosak a versenyképességi rangsorok, de nem mindenhatóak.

Még mire lenne szükség, hogy versenyképesebb legyen a kis- és közepes vállalkozói szektor?

Ez az év és 2018 is arról fog szólni, hogy sikerül(t)-e úgy megtervezni a pályázatokat, hogy azok valóban a hatékonyság, a versenyképesség és a termelékenység növekedésének irányába hassanak, hogy a kkv-szektor le tudja küzdeni technológiai hátrányát a nagyvállalatokkal szemben. Számos kormányzati intézkedés születik, amely ezeket a célokat szolgálja. De szükséges – a Századvég elemzései is szólnak erről –, hogy például tovább egyszerűsödjön az adórendszer, valamint még rugalmasabb, piacképesebb felnőttképzési programok induljanak a munkaadók igényeire reagálva. Meg kell vizsgálnunk a jelenlegi munkaerő-szükséglet mellett az elkövetkező hat-nyolc év hiányszakmáit is, hogy már most fel lehessen készülni a közelgő kihívásokra.